megjött a pár, esett kicsit, átöltöztek, átmentünk az üvegházba és már el is állt, utána templom, esettkicsit, elállt, irány a mező, virágos, nem esett, nem volt vizes a magasfű, csuda volt, a kedvenc részem. Aztán bejöttek, átöltöztek, indultak és azóta szakad az eső. Aztán beszéltem a mamával…

kórházban, nem tudni miért, de nyugtatózzák megállás nélkül, éjjel lekötözik, vasárnap még ellátta a házat, a tyúkokat, a kertet, hétfőn bement egy sima vizsgálatra és már tették is be a pszichiátriára, nyugtatózzák ezerrel. Nem megyek bele. Baromira megvisel, hogy tehetetlen vagyok. Nemsokára jön…

egy család, akiket sokszor fotóztam otthon. Minden alkalommal természetes volt, hogy nem fizetnek érte. Aztán egyszer feltették a fészre, hogy a régi, de szuper tévéjüket odaadnák, ötezer forintért. Ez kb 3-4 fotózás után volt ez már, ahol 70db kép nem volt elég nekik fotózásonként (na én sem vagyok…

nem értek. Mondjuk a fészbúkkal kapcsolatban többet sem (miért kell az összes családi képet oda felpakolni? például, na mindegy), szóval ha meghal valaki, akkor miért írnak neki a fészbúk oldalára, ráadásul neki címezve, hogy drága Gabi, például most, az imádott francia irodalom tanárnőm, teljes…

arról például, hogy dél-afrikából keresett meg egy magazin, látták az itteni House & Garden sorozatot, kérték, hogy adnám-e nekik is, amint megjelenik (október), majd megmutatom, kértem is tőlük egy számot, tiszta izgalmas.