lett, tudtam is, de mégis tegnap azt mondtam az embernek, hogy jé, már szeptember közepe van. Rettentő gyorsan húzott el ez az év, észbe se kapok, csak most, hogy picit majd lassul, márcsak másfél hetet kell túlélni, s egy kis lerobbanásból felépülni, mert három olyan munka van, amit egyszerűen nem tudok nem megcsinálni, aztán szabadság. Ott fog érni az a nap is, amikor annak lesz az évfordulója, hogy utoljára láttam a mamát. Mindig október volt a kedvenc hónapom, de ezzel sokat vesztett a fényéből.

egyes alkalommal, amikor először kapcsoljuk fel a fűtést, mindig elmondom, hogy nálam ez jelenti azt, hogy luxusban élünk. Emlékszem, hogy anyámék mindig a fűtésen balhéztak, hogy mennyibe kerül, mindig ment a feszkó, pedig nem éltünk szegénységben, mint sokan, akik aztán tényleg nem tudtak fűteni. A mamánál sokszor volt hideg, nem volt központi, csak cserépkályhák és kandalló, reggel ott fűtött be, az étkezőben, kiment a jó hidegbe, megetetni a tikokat, bejött fagyossan, lányom gyere üjj ide, itt jó meleg van, de a szoba-fürdő vonal az jéghideg volt, bár a szobai cserépkályha még jól tartott reggelig. Akármikor választanám ezt a fűtést, akármikor, s mindig, amikor házakat nézek otthon, a cserépkályhások vannak előnyben. A fürdőben nem volt fűtés, de az ablak mindig nyitva volt. A forró zuhany aranyat ért, csak odáig el kellett jutni, ruha nélkül, jógyorsan. A fűtés a legnagyobb téma itt, hogy mennyien nem tudnak fűteni, mert annyira drága, satöbbi, mindenkinek ismerős, otthon is. Hálisten, ez nekünk nem okoz gondot, de minden egyes alkalommal, amikor reggel bekapcsolom a fűtést, azt gondolom, hogy olyan szerencsések vagyunk, hogy ilyen luxusban élünk, hogy egy meleg radiátornak a wc mellett, hát annak nincs párja.

Fagyott a múlt éjjel, ötkor keltem, London másik felére mentem dolgozni, egésznapra, nem mentem hátra reggel megnézni a dáliákat, de hálisten túlélték a fagyos hajnalt. Én meg jól bekapcsoltam a fűtést a kocsiban, jujj de jó érzés volt. Viszont aludni csak hideg szobában tudok. Amikor öt fok alá megy, az ember nem szereti nyitva az albakot. Amikor elalszik, kinyitom. Észre se veszi.

esővel jött a hivatalos ősz, anyám születésnapján, hatvanhat lenne, meg is ünnepelné, nem velem mondjuk, soha nem a családdal, hanem a haverokkal, italokkal, kár, mert bolond volt, élhetne, mondtam már ezt korábban is, az élet pont neki való, sajnálom, lehet, hogy sírtam is egy kicsit hétfőn, de a sok eső annyira fejbecsapott, hogy jól esett, közben láttam a lelki szemeim előtt, aztán igazából is, hogy a kertisufninak most már tényleg nem sok van hátra, tele vízzel, de a télikert vagy miféle, amiben az evezőgép van most éppen, szeretjük nagyon, ott öt vagy hat vödör meg lavór állt, amibe folyt a víz mindenhonnét, szóval sok eső jött, na nem mintha kevés lett volna idén, semmi nyár nem volt, hideg volt, nem bántam annyira, nincs egy darab nyári ruhám sem, na jó, egy, bezzeg őszi, jajj, pont meg is jött ma a vintedről egy kordruha vagy tunika vagy hosszú ing, kinek mi, csuda lesz, keresek valami zöld harisnyát hozzá, meg a bakancs, amit még covid előtt vettem, pontosan öt éve, szinte abban alszok, de ha nem is, mindenhova azt veszem fel, ápolom, szeretem, kertbe, koncertre, de hát mit vegyek fel, windsorban volt a koncert, a király a patron, de ő nem jött el, hálisten, lehet, hogy szóltak volna, hogy a bakancsot vegyem le, viszont szép toast ruhám volt, amint még tavaly nyáron a toast outletben vettem, de hát nem is az a lényeg, mert a koncert meg csodaszép volt, s a királynő sírja is, aki még halála után is szolgál, mert mindenki látni akarja a sírját, ott mennek el jósokan, többszázan naponta, de hát hogy lehet így békében nyugodni, gondoltam, ahogy én is elsétáltam mellettük, bele az őszbe, az első koncertbe, remélem még sok lesz az évszakban és a télben is, nagyon szeretem a komolyzenét, minden más már sokszor zavar, én is öregszem, ezt anyám egyébként mindig elmondta, amikor meglátott, de hát még szerencse, hogy igen, viszont mondom, kár, hogy ő már nem, bár így legalább örökfiatal marad, úgyis mindig azt hitte, hogy ő az.

gyönyörű, napos, amiből keveset láttunk egész évben, most itt van, egy nagyonszép hét az ősz elején, sokat vagyok itthon, beállt vállal, a feszültség, minden, úszok, volt egy munka, ami álmatlan éjszakát okozott, aztán persze minden rendben volt, de mégis megviselt, kisütöttem almássütivel, enyhítettem kertbenolvasással, amikor a lapokat már nem az erős nap tűzi és nem fáj rájuk nézni, hanem a lágy őszi nap, kis szellővel, már nem tudom mennyi könyvet olvasok egyszerre, jó sokat, az egyik reggelihez, a másik lefekvéshez, ilyenek, nagyrészük ún. nature writing, mindenféle témában, de a nádas pétert még mindig gyűröm, s most félretettem, hogy elviszem nyaralni, ami már csak egy hónap mínusz négy nap, nem mintha számolnám, dehogynem, s rájöttem, hogy addig még lehúzok magamról hetven bőrt, de legalább szép ősz van, meg túróbombóc, mert mikor utoljára londonban jártam, volt ott egy lengyelbolt, az egyik fúró a fagyasztóban, emez meg, nem vagyok elégedett, csak négy gombócot sikerült megennem, nem ismerek magamra.

hatalmas dörgésekre ébredtem. Fél hatkor már hatalmas csend volt, csak a baglyokat lehetett hallani, egyik hívott, másik válaszolt, úgy szeretem a baglyok hangják. Az ablak tárva, hűs jön be kintről, tiz fok körül. Elállt az eső. Egy ideig. Rengeteg esőt kaptunk az utóbbi pár napban, így két munkát is át kellett programozni. Viszont így bementem pénteken Londonba és kedves barátoknak segítettem költözni egy másik városba. Még mindig izgalmas Londonban autózni. Hatalmas kontraszt a baglyos reggelhez képest. Az eső miatt ma mégsem kell elmennem délután délre, így részt tudok venni a szüreti misén, ami nem igazi mise, de nagyon szép köszönős program a farmernek a sok munkáért a földeken. A földeken, amik csak csökkennek. A faluban nem, de mellettünk lévőben újabb többszáz házat húznak fel, azt hiszem otthon lakóparknak mondanák, megkezdődött az építkezés, a másik mellettünk lévőben szintén, rengeteg. A forgalom szemmel láthatólag nől, hatalmas kontraszt a csendes, baglyos reggelekhez. De most vasárnap van, az mindig csendes, úgyhogy maradok ebben egy ideig.

a hétvégét, sőt úgy néz ki, hogy az életem is meg van mentve. Az úgy volt, ugyanis. A múlt hét csütörtökön szóltak egy brutálisannagy kertes publikációtól, hogy adjam már le a képeket, amiket még júniusban fotóztam nekik. Csütörtökön egy nagy könyv képeit adtam le, s gondoltam, hogy szuper, utána akkor ezeket gyorsan. Igenám, de ahogy megyek a mappába, hogy a képeket átnézzem, felírjam a listát a 14 növényről, csak 4-ig jutottam. Négy növényről voltak meg a képek, a többi sehol. Pánikroham. Mi a fraaanc? Pánikrohamot gyorsan elűztem, hogy inkább gondolkozzak megoldáson. Először is, tuti, hogy ott csesztem el, hogy amikor átmásoltam őket, akkor maradt le egy rakás, de akkoriban húzós időszak volt, nem figyeltem, totálisan az én hibám, nem is technikai hiba ez. Szerintem. Letöltöttem két programot, s már a Kürték is felmerültek bennem, hogy hátha, szóval megpróbáltam a már formatált kártyákról visszaszerezni dolgokat. Jól működtek a programok, egy csomó minden előjött, csak pont ezek nem. Míg ezek a programok futottak, mindent háromszor ellenőriztem, gondoltam, hogy a legfontosabb mégis csak az, hogy beszélek a klienssel, ugyebár, hogy ez van. Felhívtam a nagylapot, az én kontaktom a képfelelős, maradjunk annyiban, szóval először csak írtam neki, hogy dolgozik-e (mert akkor még augusztus utolsó péntekje volt és az még nagyon nyaralós), de nem dolgozott, viszont éppen a kutyájával volt kint, így hívjam nyugodtan. Addigra már nyugodt voltam. Azt mondta a pasi, hogy először is, ne aggódjak, tényleg ne, ilyen nem most először fordul elő a  történelemben, tényleg nincs gáz, nézegessek, keressek, s járjak utána, hogy vissza tudok-e menni a növényekhez, s hogy esetleg más járt-e ott fotózni őket. Ugyanis ezek szobanövény kategória, virágzósak, de a lényeg, hogy ezekek teljesen újak, még csak most hozták létre őket. Hát persze, hogy én meg ezt cseszem el. Szóval jót beszélgettünk, s a végén mondja, hogy na akkor most tényleg nyugodjak meg és menjek, igyak valamit. Volt ez reggel tízkor, így ittam egy teát, aztán este mást is. Az idegesség és ráparázás nem old meg semmit. Eltelt nyugiban a hétvége. Hétfőn felhívtam a rójalhortikulcsuralszoszájetit, hogy jöhetek-e újra. Jöhetek, hát persze. Mosolyogtak ám. Na, még szép. S mivel minden rosszban van valami jó, hát elmondom azt is. Amikor ezt a sorozatot fotóztam, pont előtte pár héttel adtam el a makro objektívemet, mert soha nem használom semmire, minek álljon itt, más meg tudja használni. Na, ehhez a fotózáshoz viszont baromira jól jött volna. Vertem is a fejemet a falba. Na és most? Most béreltem egy macro objektívet arra a napra. Jövő héten lesz, alig várom, legyek túl rajta, mert a decemberi számba mennek a képek, az meg mindjárt itt van.

napja lógatom a lábamat, sőt, mindkettőt, lábaimat, elképzeltem, hogy hosszúhétvége, semmit nem csinálok, az internetet ki se nyitom, semmit, kapok egy emailt szombaton, majd rá két órára rámír az ember (na ez pont egy nő) whatsappon, hogy küldött emailt láttam-e. Igen láttam, de ő látta-e, hogy szombat van a naptárra írva. Persze, hogy ezt nem mondtam neki, csak mondtam neki, hogy éppen nyomom az ágyat valamivel, s igazat is mondtam. Jól elterveztem, hogy három nap, semmit nem csinálok majd, hát pont, hogy semmit, mert valami ledöntött, lehet, hogy csak a szervezetem vágyott egy kis pihenésre, meg is kapta, mert megnéztem a Der Pass című sorozatot, gyönyörű alpesi táj, hó, sok hó, hütte, minden, csak hát lehet izgulni is, nem mindenkinek ajánlanám. Viszont ma már valahogy jobban, s ja, egy egész nap eső volt, majd két este eső, szóval minden tökéletes most, hogy az utolsó munkaszüneti napon, ez az utolsó karácsonyig itt, de pont jó arra, hogy a délutánt-estét a kertben töltsem. A rózsák éppen újra virulnak, elindult a cosmos, jó későn ültettem, így jártam, hogy augusztusra lett, de jól időzített, mert nagyon jó idők jönnek. Ősz van a levegőben, reggelente már főleg a vörösbegyet hallani, van egy kis barátságosunk, a ház előtt az egyik bokorban lakik. Adtam már neki rich tea kekszet, olyasmi pont, mint otthon a háztartási. Telnek, telnek a napok.

elküldött pár oldalt a tervezetből, vagyis az író küldte, ő tartja velük a kapcsolatot, én csak látom, s egyből küldtem az embernek, ő meg el is érzékenyült, egyébként is nagyon hajlamos arra, s mondta, hogy de gyönyörű, s mondtam neki, hogy, ezért nem láttál egész nyáron, most már látod, hogy miért. Én még pihentettem, nem néztem át, csak ma reggel. Miután hatkor tartottam egy egy órás tanulást magamnak, online csak, kell nekem a folyamatos tanulás, a fejlődés. Ez azután volt, hogy megint a mamával álmodtam és sírtam és fel kellett kelnem, akkor is sírtam, aztán javult a nap. Ha ez örökre is így marad, a nap végén akkor is örülök, hogy egy ilyen mamám volt. Állok a kutyával a parkban, nézem az eget, mondom, hogy helló mama, mire hallom a hangját, mondja, hogy szia lányom!, de ezt is de rég mondta már így, elvitte a demencia olyan nagyon messzire. Borsót főzök, leveszem a szűrőjét, abban szűröm le, atyaég, hogy a mama hányszor megfogta ezt a szűrőt, se mennyire régen volt az, amikor valójában utoljára megfogta. Aztán telik a nap, aztán jobb lesz, egyébként is hormonos napjaim vannak, ilyenkor még rosszabb. Dolgozok ma, elcseréltem magammal két napot, tegnap napsütés volt és jóidő, így takarítottam, sütöttem, főztem, kerteztem, ma pedig dolgozok, le kell adni egy nagy kertet, amit nagyon utoljára hagytam, tudom is, hogy miért, semmi kedvem nem volt hozzá eddig. Te, lányom, osztá ezér neked fizetnek, hogy fínykípezöl?

a nap, sehol egy lélek, mondanám, hogy a madár se jár erre, de hálisten, a madark pont, hogy igen. Hatalmas csönd van. Majdnem akkora, mint Skóciában volt a múlt héten, csak ott egész nap tartott, itt azért majd elhúz egy-egy autó a reggeli munkábamenet idejében. Northumberland-ben vagyok. Ez az utolsó megye Angliában, s ezután már csak Skócia. A Hadrian Wall tíz perc gyalog. Gyönyörű minden, sehol egy lélek. Itt harmadannyiért lehet házat venni, mint délen. Tegnap fél nyolcig dolgoztunk (egy könyvet jöttem fotózni), s utána a szállásomra az út, kb huszonöt perc volt, s abból tizenötig egy autót nem láttam. Elmondhatatlanul szép errefelé. Most már korábban is keltem, hogy egy órával korábban induljak a fotózásra, hogy tudjam bevenni még a tájat. Hazafelé is a kantriszájdba', mert túl hosszú lenne ezután most hazamenni, így megszállok egy barátnőmnél innét két órára, de oda pont el tudok tekeregni kis utakon, ő meg a tóvidék déli részén lakik. Ja, azt még nem mondtam, hogy tizenöt fok van. 

aludni, olyan meleg a háló, fent az emeleten, semmi szigetelés sehol, nyáron átmelegszik, még a mi nyarunkban is, semmi levegő, hiába tárva az ablak. Aztán reggel gyorsan kimegyek a kertbe, esett éjjel, hűvös van, mindig jól esik, kikötök két édesköményt, dőlnek a szárak, meg egy gaurát, ami teljesen belenőt egy rózsába, kicsit támasztja is a rózsát, amit nem bánok. Pénteki szélcsendben, amikor nagyon nagy a csönd, hallani nagyon messziről az autópályát. Hiányzik az elmúlt három nap, amikor az égvilágon semmit nem hallottam, csak a szelet. Hiányzik is az a nagy csend. Egy saját kis házikóm volt, bothy, úgy hívják ott, a világvégén, nem kell ott ajtót zárni, nem jár arra senki. Viszont nincs egy bolt sem, a legközelebbi is húsz perc kocsival, icipici, a postán, azt mondják, ott tudunk venni valamit, amúgy egy óra alatt elérünk rendbes boltba. A posta volt így, kenyér, sajt, tej. Egyik esténkre ott vettünk egy pizzát, meg zöldeket salátának, citrom volt az egyetlen fűszerünk. Az a hatalmas tér, az a gyönyörű táj, ami a skót felföld, az egy csuda. Nagyon sok angoltól hallom, hogy ők még soha nem jártak Skóciában. Az olyan messze van, mondják. Inkább ülnek repülőre, s mennek zsúfolt spanyol szigetekre. Mi megyünk fel arra októberben megint, nem az ember választja a Skóciát, hanem én, ott is pont olyan házunk lesz, amerre csak a madár jár. És a szarvasok. Két nap itthon. Seb a szájpadlásomon, mindenem fáj, mindenem fáradt, jó most itthon lenni, ég a gyertya az asztalon, mindjárt kész a kávé.

annyira gyönyörű. Meg eu-s pénzből csuda útjaik vannak, talán Ausztriában, ha megéltem ilyen utakat, de persze jól kiszavazták az eu-t, na mindegy, szuper utak, gyönyörűűű kilátás, kanyargós utak, csak a tájat figyelném, de van néha egy-egy autó is, viszont mééérföldekkel kisebb a forgalom, mint Angliában, imádom. Letérek az útról, egysávos kis bekötőút, vagy hát szinte nem is út, állatok terelésére is kiváló lenne, megyek sokáig a csodaszép tájban, majd kettéágazik az út, s akkor esek picit pánikba (enyhe túlzás), mert nincs térerőm és fogalmam sincs, hogy hova megyek. Aztán végül a lefelé vezető utat választom, mert a képek alapján a kert lent van, fákkal körbevéve, kis folyó partján. Jól is tettem. És akkor, fél kettőkor, kezdőtött a béke és nyugalom, ami fél nyolcig ott tartott, akkor már minden teljes árnyékban, ott a napot már nem lehetett látni, de ahogy felérétem újra az útra, minden napban fürdött. Álomhely, álomház, mesebeli az egész. Viszont milyen lehet ott télen élni, amikor nem megy fel a nap a fák fölé, ha egyáltalán látszik a nap, Wales ugye nem a napsütötte órák számáról híres, elképzelem. Brutálisan elfáradtam, oda három és fél, hazafelé szintén ennyi volt az út, s mellé a fotózás, foglaltam szállást, de inkább hazajöttem, mert akkor a szombat reggel már itthon kezdődik, amit így szeretek. Ősszel visszatérek ebbe a kertbe. Alig várom.

lehet legjobban sírni. Meg kikapcsolni. Meg egyedül lenni. Egyszer fent, egyszer lent. Amikor itthon vagyok, mindig hozok be virágokat. A dáliák megkezdték, csodaszépek, nagyon színeseket ültettem (narancsos árnyalatok), a kert buja, az augusztusi relax, a gaura belenől a rózsába, összevissza, a kömény égig ér, rátekeredik a majoranna az aljára, s melléjük tettem egy dahlia merckii-t, micsoda szép kis csoport lesz az ott, amikor majd az a dália is elkezd virágozni. Három éjszakát nem voltam itthon, sok volt, kettő a limitem, távol itthonról, sok nekem már, másnál megszállni, pedig itt saját szoba, saját fürdő, minden saját, van tér, van csend, nagyon finom kaja van, ott a fírfi főz, eszméletlen, hogy milyen jól. Hosszú volt az út, sok az autópályaépítkezés, itthon jó, utána egy napig csak félig élek, aztán már rendesen. Nagy meleg jön megint, harminc fokkal is riogatják a népet a hétvégére, meglesz az, úgyhogy megyek is el hétfőn északra, ott csak tizenöt lesz, vennem kellett egy új esőkabátot, remélem megjön addig, de ha nem, akkor van egy másik, igaz, hogy kicsit lég (és eső)áteresztős már a sok viseléstől. 

Igazából majd szeretnék írni azokról a könyvekről, amiket otthonról hoztam, el se mondtam még, meg amit most olvasok, Silence, The Power of Quiet in a World Full of Noise, egyébként is meditálós alkat vagyok. Szuper kis könyv. Még két könyve érkezik az embernek (Thich Nhat Hanh), használtkönyvesen találtam őket, nem is lényeg, de a lényeg, hogy legyen csend minden napban, amikor semmi nincs, csak mi és a légzésünk és nincs más gondolat. Nehéz, de meg lehet csinálni, s a legjobb dolog a világon. A virágokkal együtt. Meg a mamákkal.

lett. Hogy hova lett június és június, fogalmam sincs, csak annyit tudok, hogy mindjárt pakolok, szombaton irány Yorkshire, 4 nap, onnét hazaérek, két nap itthon, majd irány Wales, ahol egyszerűen nem találok szállást a kerthez közel, na mindegy, onnét haza, hétvége itthon, s irány Skócia, Invernessig repülővel, onnét még két óra kocsival a kert, három nap, amiből egy elmegy az utazással, majd haza, kimosom a ruháimat, s húzok megint északra, Northumberland, könyvfotózásra. Viszont most volt itthon pár kényelmes napom, editálni kell baromisokat, leadni munkákat, miközben megjött ide is a nyár és ma szenvedtem rendesen, de jött dörgés és nagy eső. Ééés, megyünk nyaralni, lefoglaltunk egy szállást. A szokásos október két utolsó hete, jajjdevárom. Az a rész, amit kinéztem elsőre, az embernek nagyon kietlen volt már, ő javasolt egy másik részt, summasummárum, találtunk egy olyan házat, ami a világvégén van. Az ember már nagyon készül, olvas rá ezerrel, én egyelőre még nem, de már csak két és fél hónap, azért azt számolom. Itt most van egyébként a nagy szabadságolós hónap, az augusztus, megáll az élet, miközben a teszkóban már megjelent a karácsonyicsoki. 

napon budapesti lakos lettem. Nem ezt szántam mamának névnapi ajándéknak, hogy végleg kijelentkezek az ő címéről, s megjön az új lakcímkártyám. Közben nem is vagyok budapesti lakos, persze, mert itt élek már mióta, miközben otthon is kellene egy cím, csak magyar vagyok, még szerencse, hogy van hova, de egyébként meg hogy is van ez, itt, de ott is, de ott nem is, áh. Ember legyen az idegei talpán, aki felfogja.

pontosan tíz éve, ezen a napon, mama: "millen gyógyszereket kaptam fijam? van benne apró fél, ismerős fél, de ullan is van benne, ami idegen fél"

álmodok a mamával, bár sokszor már nem emlékszem pontosan, hogy mit, csak hogy ott volt. Sokszor hallom a hangját, micsinyász lányom?, ott nem esik? tilleg? itt esik!, megy az idő, már több, mint fél éve, hogy meghalt, s ahogy közelebb jön a tél, egyre közelebb az évforduló is és az élet, azoké, akik még maradnak, megy tovább. Miféle erő viszi előre ezt az egészet, azt nem tudom. Gondolom ezen már sokan elmélkedtek jó sokat. Meg az, hogy mi az az erő, ami elhúz a temetőből, hogy oké, menj már, indulj, lépj kettőt, menj a kapu a felé, ülj be az autóba, de azt valahogy értem is, mert a mama nem ott van, a porai lehet, de azok sem, ő nem por, ő előttem van, hangjában, egész alakjában, illatában, a főztei ízében, a piroslábos, amit elhoztam, amiben akkor főzött levest, ha csak ketten voltunk, nem gyün senki lányom, nem főzök sokat, mondta, aztán jött is a tojásleves vagy bableves vagy paradicsomleves. A mamára úgy, ahogy én emlékezem, úgy senki nem emlékszik, mindenkinek más volt ő, ahogy mi is mindenkinek más vagyunk. Remélem, hogy sokáig tudok rá emlékezni, lányom, te meg ne bolondujj, igyekszek, aztán mind oda jutunk, csak az út, tényleg az, hogy az út nem mindegy.

hét után viszi a felségét az állomásra, lehet, hogy pont elkerüljük egymást, kérdezte. Mondtam neki, hogy addigra már lehet, hogy én is végzek, de majd attól függ, hogy hogyan kel a nap, mennyire felhős, s ha nem annyira felhős, akkor a fák mögül mikor éri el a kertet. Csendben mentem, nem túl korán most, mert kicsit völgyben volt a kert, öt körül értem oda, akkor van napfelkelte, világos volt már, de még nem érte el a nap a kertet. Nagyon-nagyon szerettem ott lenni, maga a béke, nyugalom, és a manusból is pont az sugárzott. Valamikor hat körül megjelent egy teával. Ezt szeretem nagyon, hogy mindig van tea, ha semmi más nincs is, de tea mindig van, s meg lehet állni, beszélgetni picit, s mivel ő is szeret fotózni, mondtam neki, hogy hozza ki a gépet, olyan szépek a fények. Mondta, hogy szereti a képeimet, mert egyedi hangulatuk van. A svéd krimikről is beszélgettünk. Messze volt, hosszú volt az út haza, főleg a sok autópályaépítés, nagyon hosszú, éppen csak megálltam, hátha tudok aludni egy picit, majd még levezettem délre három órát. Nem siettem, mert az a kert nagyon nyitott volt, a nap akkor megy le abban a kertben, amikor a nap lemegy, nincs domb és nincsenek fáj az útjában. Viszont ott olyan csönd fogadott, hogy én ilyet még szerintem sehol. Talán Skóciában, a világvégei nyaralásainkon. Sehol egy út, egy autó, semmi. Az ágyból csak baglyokat hallottam. Csuda napokon, heteken, hónapokon vagyok túl, s még nincs is vége. A mama halála, tudom, hogy az is, s az, hogy öregszem, az is, de valahogy már tényleg nincs energiám hülyeségekre. Megyek előre, ameddig még van az előre, aztán próbálom kihozni belőle a legjobbat. Más lehetőség nincs.

el mindjárt. Megint egy nagyonnagy kerttervezőhöz megyek, az egyik legesleg, sőt, s már fotóztam kertjét, de a sajátját még nem. Izgalmas ám, de csak jóféle izgatottság van rajtam. Várom nagyon. Aztán ha tudok maradok ott éjjelre, bár nincs túl messze, haza tudnék jönni, s reggel újra ott pár órát, ötkor van a napfelkelte, ami annyit tesz, hogy négytől hatig tudok dolgozni., mert ráadásul az ő kertje laposon van, egyből megtalálja a felkelő nap és beteríti. Utána haza, hogy összepakoljak, majd irány észak, Sheffield, oda is délutánra, mert az erdősebb kert, árnyas, bár nem mintha most a tűző napsütés nagy gond lenne, s aztán Sheffield után, csütörtök reggel még ott, pont találtam szállást a közelben, mert ez a városnak egy kiesőbb része, a Peak District felé (ami csodaszééééép), na utána húzok le délre, onnét, kb hat óra lesz az út, de az itthont útba tudom ejteni, az a jó. Ott a kertben szállok meg. S amikor majd az a kert is meglesz, utána már csak négy van hátra a könyvből. Nem akarom magam mögött tudni, de közben mégis huh, haladni kell, jön a szeptemberi határidő, így őszi kertek pont nem is lesznek, olyan kár. Most, hogy három egész napot itthon tudtam tölteni, kicsit simultak a ráncaim. Az idegeim ráncai, főleg.

haza, hogy napos reggelre ébredtünk mi is, csodaszép, csendes, madaras, tizenháromfokos. Nem hiányzik a forró nyár, a forró nyaras nyaralás, de már tervezem a novemberi szabadságunkat. Az ember szerint most kicsit előttem a sulykot, mert ez aztán már mégis csak a világvége, ha Edinburgh-tól még hat óra északnak az út. Nem ő igényli egyébként a skót nyaralásokat, inkább én. Hát tehetek róla, hogy Skócia ilyen nagy, meg arról, hogy erre vágyok? Vadregény, kevés autó, kevés ember, pár házikó, vihar is jöhet. Mehetnénk miattam Svédországba vagy Lengyelországba is, de oda meg ő nem akar, mert macera a kutyával (dehogy macera), meg az út (dehogy macera), sorolhatnám, az ember olyan, hogy mindenre tud kifogást találni, csak ezekkel úgy kell csinálni, hogy egyik fülemen be, a másikon ki, s majd úgy fordítani, alakítani az egész dolgot, hogy a végén úgy jöjjön ki, hogy tulajdonképpen ez egy szuper ötlet volt, s ezt ő vallja be. De azt akartam mondani, hogy őszies-tavaszias itt az idő, rengeteget dolgoztunk a kertben tegnap, brutál elfáradtam, viszont már tudok elég jól lélegezni, erről meg majd írok nemsokára.