fijam (a tesóm), lányom (mama a lányait is lányomnak és engem is lányomnak hívott), el ne adjátok! Ez legyen valamellikőtökí. A ház ma eladósorba került. A tesómon kívül senki nem lakik a közelben, nyaralónak, hétvégi háznak, nem igazán alkalmas, na mindegy, nem ragozom, mert már múlt augusztusban megbeszéltük közösen, az örökösök, hárman, hogy senki nem tudja megtartani, fenntartani, eladjuk. Persze milliószor átment a fejemen a gondolat, hogy kifizetem a többieket, legyen a miénk. Aztán utána? Innét vele mit? A mama emléke, hogy mennyire szerette, hogy azért élt, hogy a kertje volt a mindene, hogy otthon szeretett mindig lenni, sehova nem járt, az tényleg az ő vára volt, viszont a mama már évek óta nem emlékezett erre a házra, sem a kertre, nyugtatom magamat ezzel. Meg azzal, hogy a faluban él egy ember, kb apám lehetne, a lányával együtt jártam iskolába, szóval az ő nagyszülei ott éltek, eljött egyszer, hogy mennyit változott a kert, hogy akkor máshogy volt, láttam, hogy micsoda nosztalgiával nézi a kertet, szinte sajnáltam, de ez az életnek a része, ezek a fájdalmas, elengedős dolgok. Nem nyitottam még meg a linket a hirdetéshez, de az ember mondja, hogy tagadásban sem élhetek, hát jó, nem élek abban, de akkor sem bírom megnyitni a linket, csak bőgni bírok, de majd elmúlik ez is.

még csak most olvasom, semmitsem sohasem késő. Miközben P. egy kaszáló-táborba invitált Erdélybe, gondoltam, hogy hú, azonnalindulnék vele, vonattal mennénk, mondta, de sajnos az augusztus is olyan időszak nekem, hogy nem fér bele, de jövőre úgy tervezem, hogy eltöltök két hónapot Erdélyben, az biztos, és akkor lesz benne kaszálás, az már biztos. P. egyébként egy lány, nemrég ismertem meg itt Angliában, szintén magyar, kerttervező vagy tájépítész, magyarul ez mindig máshogy hangzik nekem, mint angolul, s erről jut eszembe, hogy jött ki hozzám Londonból egy kerttervező, hogy csináljak róla egy képet, mert kell neki azonnal, kijött, nem ide hozzánk hívtam, hanem a kutya kedvenc parkjába, még soha nem találkoztunk, csak emaileztünk, s mondja nekem, hogy van egy magyar ügyfele, már kettő igazából, Budapesten tervez két kertet, lehet, hogy ismerem is az egyiket, Csabának hívják. Lehet. Aztán másnap megismertem P-t, aki lány, s egyből szerelmes lettem bele (na jó, nem úgy), mert okos és olyan dolgokat tud, amiket én nem, így fel lehet rá nézni, s egyből odaadtam neki a fényképezőmet, hogy menjen, vigye, akkor még nem is tudtam, hogy magyar, csak amikor visszaadta a gépet, akkor szólalt meg először magyarul, s mondtam neki, hogy ha tudom, hogy magyar, akkor nem adom neki oda a fényképezőmet, de ez csak vicc volt, természetesen. 

csinász lányom? Beteg vagy? Sokszor kérdezte a mama. Jutott eszembe, ahogy reggeli, elmosogatás, konyha rendben, mosógép elindítva, na, most csinálok egy jó teát. És leülök egy percre. És béke van és nyugalom. Kisütött a nap, kintre teregetek, még mosok többet is, az első napom itthon a héten, mindent csinálok. A dáliákat a múlt hétvégén elültettem cserepekbe, már látszódnak az első hajtások, nemsokára szedek le a kedvenceimről hajtást, szaporítok. Van egy nagyon kedvenc árvácskám, "nature antique shades", F1-es, soha nem lehet tudni, hogy pont milyen színű, abból szórtam el két csomagot, s akkorák már, hogy két levelük van, elültetem őket kiscserepekbe, aztán majd mennek a végső helyükre, ami egy nagy edény, amiben most még nárciszok vannak. Meg gazolok majd, de a kert most pont olyan, hogy a gaz nem is látszik, minden csupa virág, nemsokára kivirgázik a galagonya, az lesz ám egy szép látvány. 

sírva ébredtem, a régi szobámban voltam, a mamánál, de sok mindenre nem emlékszek, de a szoba részletei nagyon bennem voltak, aztán felébredtem. Nem otthon vagyok, ma megyek csak haza egy maratoni hét után, na ahol tegnap dolgoztam, itt aludtam kettőt, ágyba kapom a reggelit, ami sokáig fusztrált, de nekik meg pont természetes, nagyon nehezen, de már elfogadom, évek óta járok ide, jó barátnő a munka mellett, hozzak neked kávét, ami régen áh ne, lejövök, megcsinálom, nem kell, hozom fel neked, na most már csak mondom, hogy köszönöm. A mamás álmokon kívül is rettentő sokat álmodok és nagyon-nagyon élénk minden, úgyhogy meggugliztam, hogy mitől van, s az egyik ok a stressz (mindenre az egyik ok a stressz, nem?) viszont nem érzem, hogy stresszelnék, sőt, most így a hét végére eljött a nyugi és holnap egész nap otthon leszek, a kertben, hú de várom, ide orgonát hoztam otthonról, csak úgy ontja a virágokat. 

kerti asztalon volt egy csomó gyógyszer, de volt ott rengeteg kifejteni való borsó is. Kértem a tesómat, hogy hozza ki a konyhából a narancssárga tálat, amibe mindig fejteni szoktuk, s egyszer csak valahogy a mama is ott termett, de mondtam neki, hogy neked nem kell fejteni mama, te már meghaltál. Aztán felébredtem, aztán mondtam az embernek, hogy már megint a mamával álmodtam. Szinte minden éjjel. Nem szeretem a vasárnapot. De aztán csak eltelt, ráadásul elég jól is. Szél van még mindig, rettentő, dolgoznom kellett, s rájöttem, hogy az új photoshop mindenben a barátom, egyébként nagyon nagyon ritkán használom, főleg kiszedni dolgokat, de ahhoz sem értek, csak próbálom, hatvanadik próbálkozás és jó sok elcseszett óra után feladom és megkérem az embert, hogy kérje meg a főügyes munkatársát, hoyg csinálja meg nekem, ő meg megcsinálja fél percen belül. Na ennek most vége, mert már bármit tud az új photoshop, csak mondani kell neki, hogy ide tegyél egy házat, oda meg egy autót. De azt lefogadom, hogy nem tudja, hogy idetegye a mamát. Nem fogom kipróbálni. Most tapétákkal és függönyökkel bajlódtam, vagyis mondom, hogy nem bajlódtam. De néha ilyen munkám is van. Wales-re pakolok éppen, három óra út, mit hallgassak a reggeli autópályaforgalomban, éppen ezt találom ki. S így lassan véget is ér a vasárnap. Amit soha nem szeretek már.

hétvége van, de legalább már melegebb picit. A kert csupazöld. A házat raktam rendbe, aztán megyek ki, kicsit védett, ahol matatni akarok kint és a sweet pea-nek állványt csinálni, már szeretném kiültetni őket, de mire fussanak, az még nincs meg. Holnap jön a nagyobb vihar, úgy néz ki, hát pont most kell ez az állványozás? Megvolt már a mai mamasírás, nincs nap enélkül, néha belegolyóznék, aztán terelem gyorsan el a gondolatokat. Az ember elment elintézni a bevásárlást, hálás vagyok mindig. A héten nem leszek itthon, egy napot se, s bejárom az országot, először nyugat, utána dél, utána észak, nagyon húzós lesz, nem parázok rá előre, de ez sok lesz nagyon. Ráadásul az egyik helyen egy filmet is kell csinálnom, ami a végem, nem szeretem. Namindegy. Munkahelyi problémák. Miközben egy kerttervező éppen kérdezi, hogy melyik reptérről szeretnék menni a kis szigetre, ahova küld, hogy egy kertjét lefotózzam. Majd májusban. Addig is, itthon a kert csupazöld, meg csupaszín. Kint lenni mindig olyan jó. Pont, ahogy mama is szerette. Mindig a kertben. 

egy soproni kertészetben (egyébként szuper hely) egy ilyen brunnerát akartam venni. Nekem már akkor volt itthon. Van egy barátnőm otthon, fehér az egész háza, s gondoltam, hogy az új kertjébe fehér növényeket keresek neki. Na mondom a pasinak ebben a kertészetben, hogy fehér brunnerát keresek. Az nincs. Az nem is létezik. Mondom, de hát nekem is van ilyen. Hát akkor nem jól tudom, olyan nincs, egyáltalán. Nem volt érdeklődő, hogy tényleg nekem van? Hogy milyen az.. stb. Konkrétan kijelentette, hogy hülye vagyok és ilyen nincs. Mondanám, hogy magyaros, de akkor én leszek a bunkó, de egyébként ilyen hozzáállásokkal tényleg eddig még csak otthon találkoztam.

jól ment a nap, megsütöttem a tegnap összerakott kovászoskenyeret, aztán bedagasztottam (bedagasztattam a géppel) a kalácsot, aztán megsült a kalács, a kertben ebédeltünk, mert bár 12 fok volt, de sütött a nap és olyankor nagyonjó, aztán az embert elvittem földetkerülni (mert ő meg szeret bóklászni a földeken és mindenféle kincseket kutatni), s akkor a teljes csöndben, bár nem mintha mellett nem lenne az, szedtem egy halom virágot a kertben, azzal játszottam kicsit, majd iderakom a képet, aztán le kellett ülnöm puhára, mert már megint ez a francos influenza vagy akármi, s abban a percben a tesóm küldött egy képet a mama kertjéből, na akkor aztán végem volt. Ha még eddig nem folyt egybe a taknyamnyálam, akkor most. Nagynehezen kilábaltam belőle, aztán felhívott egy otthonibarátapuka a nagyobbik kislányukkal és megbeszéltük a húsvétot és a tojáskeresést és a nyuszispizsamát, ami rózsaszín, aztán helyre is billent minden. 

az van ma, alig élek. Lisszabon csodaszép volt, mindent láttunk, mindent megjártunk, rettentő finomakat ettünk, lementünk az óceánhoz és élveztük a huszonnyolcfokos napsütést. Azóta itthon, jól lerobbantam, influenzaféle, fene tudja, nyomom az ágyat, közben dolgozok, s újra nyomom az ágyat, hangom alig. Nappíntek van, lement a negyvennap, így egy nagy adag mézzel kezdtem, ha már ilyen ramatyul vagyok, tudom, hogy cukor, de nem úgy nézek rá, mindegy, ez a nap ilyen. Kalácsot sütni vagy lesz erőm ma vagy nem, de akkor holnap. Tojást nem festek. Hatalmas vihar volt tegnap, rengeteg esővel, nagyon nagyon hideggel, jégeső is volt, ma is hasonló, de holnap talán lesz valamiféle jóidő, s akkor majd a kert, csak a kert, annyira tele csuda virágokkal, s nagyon zöld minden, van barkám, teszek rá kis fatojásokat. Már rég nem volt olyan húsvét, mint amit a mamánál nagyon szerettem, bement a gyerekkor szép emlékei dobozba az is, néha belenézek, de inkább nem, mert csak a sírás jön. 

zöld, zöld, minden csupa zöld, alig látszik már barna a kertben, minden csak úgy nől. A sok eső. Szinte minden napra jut, a napsütés ritka, de már pakolok, holnap Lisszabon és ott csuda napsütés vár. Meg is unom, lefogadom. Tegnap nagyon húzós napom volt Londonban, tizenkétóra, ma meg csak lesek ki a fejemből. Lenyírtam inkább a füvet. Csak ülök, nézem a sok mindent, ami most virágzik, rengeteg nárcisz, rengeteg féle, tulipán, kéknefelejcs, kockásliliom, brunnera, fehér, kedvencem, primula, györgyike, ibolya, primula, ma az első bluebell. Tavasz lett. 

Ezt a tavaszt már nem látja a mama, járkált a kertben, jutott eszembe, ahogy én is bejárom a kertet naponta sokszor és megnézem, hogy mi bújik és minden kis bárminek úgy örült mindig. Lányom, ideless itt mi bujik! Csak úgy csillogott ilyenkor a szeme, boldogság a hangjában. Rettenetesen hiányzik. 

a tiéd, mint a szemed színe, s azonkívül hogy úgysem szabadulhatsz tőle, nincs mit méricskélni, összevetni a többiekével még akkor sem, ha különben száz másik sorssal fonódik össze.

Szilágyi István, A hóhér könnyei

etettem meg a kovászt, erősödjön, s már érzem is a különbséget. Reggel sül a kenyér. Még mindig liszt-vaj-cukor megvonón vagyok. Néha ennék egy kis csokit, de egyébként más nem hiányzik. Nem pontosan tudom, hogy a hétnek melyik napja van, mert a múltheti munkát vasárnap hagytam abba. Bementem Londonba tanítani, egyszemélyes, egésznapos, hú hosszú volt. Viszont kocsival mentem, mert rájöttem, hogy ez a legidőtakarékosabb, főleg vasárnap, s kipróbáltam egy új parkolási rendszert, minden flottul ment, s estére még japán vacsorát is kaptam. Hazafelé már alig éltem, de másnap mentem újra Londonba, mert Bödőcs jött, amit húdenagyonvártam. De nem volt olyan jó, mint eddig, húdeszerettem mindig. Na mindegy. Közben reggel lett és sül a kenyér, csicseregnek a madarak, nagy a csönd, a sütőt leszámítva, mindjárt kész a kávé is. Csak nemrég vettem be a pajzsmirigyes gyógyszeremet, s várni kell, erről jut eszembe. Angliában az a szokás most már, hogy mivel szegény háziorvosok nagyon elfoglaltak, a patikák segítenek be nekik. Kaptam egy smst az orvosi rendelőmtől, ahova vérvételen kívül nem járok, hogy a legközelebbi gyógyszerigény leadásom előtt, szükség lesz egy ún. medication review-ra. Felhívom a rendelőt, hogy küldék ezt az sms-t, mit kell csinálnom. Ó ez majd akkor úgy lesz, hogy beírnak és felhív a patikából valaki és vele lesz az egész. Volt egy három perces beszélgetés. Mikor veszem be a gyógyszert, hogy vagyok, (akkor pont szarul voltam, mondtam is neki, de nem érdekelte, előtte mondtam a rendelőben telefonon a nőnek is, akkor kaptam áprilisra időpontot, amit le fogok mondani), s ennyi volt. Szóval kávé.

kilométer a heti mérleg. Papír szerint 14 órát ültem az autóban vasárnap óta. De volt négy csuda munkám, volt fagy, walled garden, szuper szállásom, építészmunka, egy régi posta, amit egy fiatal pár újítanak fel, úúgy imádtam, volt még több kert, sok virág, nagyon sok kedves, kreatív, inspiráló ember, s a legvégére betettem egy kerttervező barátomat, akivel már csak sok sok beszélgetés, olyan igazi, alig élek, s holnap egy egész napos London még, munka, aztán a jövő hét csendes, bár hétfő este újra beugrok Londonba, de nem ám munkára, hanem a Bödőcsre. Alig várom.

önkormányzattól jött levél, hagyatéki, s a mama címe az öregotthon, ahol meghalt, ez a legfájóbb. Atyaég, hogy a mama mit gürizett a házáért, s nem tudott ott meghalni, de nem is emlékezett már rá, rohadtélet, hogy neki az volt az élete, ott szeretett csak lenni, kuporgatott, új ablakokra, bepucútatni a házat, szigetelni, minden, minden, teljesen egyedül. A mamának nem sok mindenki segített a családban, de ennek az egyik oka az is volt, hogy nagyon nehezen fogadott el segítséget, nagyon erős (és makacs) és nagyon önálló volt. Az egyik volt pasim lefestette az ereszcsatornát, na ez csillió éve volt, talán húsz is. Egy másik épült neki egy hatalmas sufnit, rendbetette a tyúkudvar körül a kerítést, ismerkedőt épített a tyúkoknak, a mama hívta így, egy kis előtér a hidas elé. A mostani meg lefestette a kertítést és diót tört, jó sokat, a mama jött, mutatott neki egy üveg jó hideg sört, ez meg bólintott, kész, megértették egymást, lett sok dió. S aztán jön a hagyatéki, mindenféle papír, ami nem érdekel, a mama már nincs, ki nem szrja le, hogy volt neki ez vagy az, ha ő nincs, s a háza, kertje, majd valaki másé lesz, megy az élet tovább, telik most pár év, aztán telik sok, amikor már majd mi sem leszünk, semmi sem.

éve, csoda, ha virágot kellene mondanom februárra, ami aztán mindenhol, mint a gaz szinte, akkor a hunyor. Csillióféle, s mikor egymást keresztezik, csuda szépek tudnak születni. Idén négy újat tettem a kertbe, a régiek meg szépen terebélyesednek. Virágzik mindenféle, de volt lassulás, aminek örülök, ne érjen a tavasz véget márciusban, könyörgök. A magnólia nem fagyott el, még csak bimbós volt, s a két fagyos éjszaka nem volt vészes, így most elkezdett szépen virágozni. Kavicsot hozatunk, az autó feljáróhoz, a garázs körül, hova tűnik a kavics évek alatt, aztán egy új sufni, úgy döntöttünk, nincs mese. Megy a régi, menne az magától, majd szétesik, de inkább szétszedjük mi, mielőtt a szétesés megtörténne, kitakarítjuk körülötte a borostyánt, ami egyszerre védte és károsította, aztán úgyis benövi megint. Tíz éve lakunk itt. Március tizenvalahányadikán szerződtünk. Maradunk még. Fene tudja mi lesz, a tulajdonos eladná a házat nekünk, nem szakadt-e még ránk, kérdi néha, nem, de a tető néha beázik, az üveges télikert is beázik, ha ezt a házat valami csoda folytán meg tudjuk venni, a télikert az első, amitől megszabadulunk. Lenne kedvem máshova menni, s amikor meditálok, s mondják, hogy mindenkinek van az a biztonságos hely, hát nekem is van egy, s pont nem így néz ki, s pont nem itt van.

(Talán) Ha megvolna a régi határ, a régi erdő,
ha megvolnának a földek, a dűlők, a fák,
a tisztások, talán könnyebb volna még élni.

Oravecz Imre

reggel, hogy fagyra ébredünk. Nagy a hold, tiszta az ég, bezzeg ilyenkor nincs felhő, nem nagy fagy, de akkor is, még a magnólia megvan, fene tudja mi lesz vele, még virágozni nem kezdett el, talán túléli. Ma éjjelre már nem lesz fagy, de jön egy hatalmas vihar, esővel. Holnap egy nagy céggel lenne egy fotózásom, még mindig lóg a levegőben. Vennem kellett hozzá növényeket is. A falunkban van egy nagy kertészet, nagykeres, főleg kerttervezők, kertépítők járnak oda, írtam nekik, hogy jöhetek-e növényekért, jöhettem, szakadt az eső, de így is jó volt körbejárni, találtam egy kis taligára valót, hogy felturbózzam kicsit a holnapi helyszínt, amikor olyan fotót akarnak, mai kb nyárnak néz ki, na jó, tavasznak, de lényeg az, hogy zöldnek, csak hát az nem lesz. Mindegy, ilyeneken már rég nem aggódok. Pénteken Londonban volt egy egész napos munkám, viszont akkor éreztem, hogy jajjj. Nem aggódtam akkor sem, csak lestem. Röviden, egy brand-nek kellett fotóznom, de nem termékeket, hanem inkább lifestyle, bemutatni, hogy hogyan lehet a termékeiket használni stb. Volt ott egy stylist, aki a szomszédom, ő szerezte a munkát. Volt ott a nő, a cég tulajdonosa. Neki két beosztottja, akik közül főleg az egyik tök hasznos volt. Volt ott még két csaj, fényképezővel, okostelefonokkal, mert ők csinálják a szósölt, nekik videózás volt főleg a feladatuk, meg háttérben mi zajlik a fotózáson típus, hát nem mondom, hogy nem voltunk sokan, főleg, hogy egy házban voltunk, Kensingtonban, el lehet képzelni, viszon a szobák elég kicsik voltak, s volt, hogy hat ember volt bent és még akkor fotózz is. Ja, ehhez még jött a nő három gyereke, két ötéves ikrek és egy kb egyéveske. Meg a kutya. Ja, és a nanny, aki ugye a gyerekekre vigyáz, visz őket iskolába és egyéb, mert az anyjok ilyenre nem ér rá. Érdekes volt az egész. S még egyszer kérdezze meg valaki tőlem, hogy miért fotózok kerteket. Viszont lettek nagyon szuper képek. 

To live in this world
you must be able
to do three things: 
to love what is mortal;
to hold it
against your bones knowing
your own life depends on it;
and, when the time comes to let it go,
to let it go

Mary Oliver