(Talán) Ha megvolna a régi határ, a régi erdő,
ha megvolnának a földek, a dűlők, a fák,
a tisztások, talán könnyebb volna még élni.

Oravecz Imre

reggel, hogy fagyra ébredünk. Nagy a hold, tiszta az ég, bezzeg ilyenkor nincs felhő, nem nagy fagy, de akkor is, még a magnólia megvan, fene tudja mi lesz vele, még virágozni nem kezdett el, talán túléli. Ma éjjelre már nem lesz fagy, de jön egy hatalmas vihar, esővel. Holnap egy nagy céggel lenne egy fotózásom, még mindig lóg a levegőben. Vennem kellett hozzá növényeket is. A falunkban van egy nagy kertészet, nagykeres, főleg kerttervezők, kertépítők járnak oda, írtam nekik, hogy jöhetek-e növényekért, jöhettem, szakadt az eső, de így is jó volt körbejárni, találtam egy kis taligára valót, hogy felturbózzam kicsit a holnapi helyszínt, amikor olyan fotót akarnak, mai kb nyárnak néz ki, na jó, tavasznak, de lényeg az, hogy zöldnek, csak hát az nem lesz. Mindegy, ilyeneken már rég nem aggódok. Pénteken Londonban volt egy egész napos munkám, viszont akkor éreztem, hogy jajjj. Nem aggódtam akkor sem, csak lestem. Röviden, egy brand-nek kellett fotóznom, de nem termékeket, hanem inkább lifestyle, bemutatni, hogy hogyan lehet a termékeiket használni stb. Volt ott egy stylist, aki a szomszédom, ő szerezte a munkát. Volt ott a nő, a cég tulajdonosa. Neki két beosztottja, akik közül főleg az egyik tök hasznos volt. Volt ott még két csaj, fényképezővel, okostelefonokkal, mert ők csinálják a szósölt, nekik videózás volt főleg a feladatuk, meg háttérben mi zajlik a fotózáson típus, hát nem mondom, hogy nem voltunk sokan, főleg, hogy egy házban voltunk, Kensingtonban, el lehet képzelni, viszon a szobák elég kicsik voltak, s volt, hogy hat ember volt bent és még akkor fotózz is. Ja, ehhez még jött a nő három gyereke, két ötéves ikrek és egy kb egyéveske. Meg a kutya. Ja, és a nanny, aki ugye a gyerekekre vigyáz, visz őket iskolába és egyéb, mert az anyjok ilyenre nem ér rá. Érdekes volt az egész. S még egyszer kérdezze meg valaki tőlem, hogy miért fotózok kerteket. Viszont lettek nagyon szuper képek. 

To live in this world
you must be able
to do three things: 
to love what is mortal;
to hold it
against your bones knowing
your own life depends on it;
and, when the time comes to let it go,
to let it go

Mary Oliver

a másik oldalról, de itt még mindennel ismerkedek, úgyhogy időt kérek, hogy flottul menjen. Nehéz napok után kicsit talán már jobb. Az egyik barátnőm rábeszélt, hogy szedjek már d-vitamint, három napja szedem, nem hiszem, hogy attól, de egyébként tényleg, mintha jobb lenne már. Persze állok a focipálya közepén, a kutya kergeti a labdáját, én meg nézem az eget, hogy hol van benne a mama, s folynak a könnyeim. Hát így telnek a napok. A munka egyre sűrűsödik, ami jó, végre kezd hozzá megjönni a kedvem. A vintedről vettem egy tiszta új lennadrágot fillérekért a portugál tavaszoláshoz, Litvániából pedig egy lenszoknyát. Indiából pedig jön egy kézzel szőtt szőnyeg, a bejárathoz. Tegnap tartottam egy webinárt, amitől féltem, aztán szuper lett, rengeteg kedves visszajelzés jött. Na ez is jót tett. Egy hét, hogy nincs cukor-vaj-liszt, erre az ember beállít két president vajjal, ami a kedvencem, majdnem leszúrtam, de hálisten csak azért hozta őket, mert megtanulta, hogy a vajat nem akkor kell venni, amikor elfogy, hanem amikor le van árazva. Skót létére ezt nem tudta.

A kakukfüvet ismered?
Oly csepp, szelíd, gyengelila,
hogy észre sem veszi a réten
szinte senki emberfia.

De amikor leszáll az est,
mikor a mező szendereg,
s arra járnak az esti lepkék,
a fémes-szürke szenderek,
nagy potrohukat, fejüket
befonja akkor, mint a fátyol
a kakukfű mézes szaga
s lebukfenceznek illatától.

Nemes Nagy Ágnes

jó napok. Az égvilágon semmi nem érdekel. A kertben voltam egész nap tegnap, csudajó idő volt, az nagyon jól esett, kintre teregettem, ültem a napon a teámmal, hallgattam a madarakat, még a füvet is lenyírtam, február közepén, jól esik, miközben tudom, hogy ennek hatalmas árat fizetünk. A mama is mindig a kertben volt, ott volt neki könnyebb, valahogy ott elmúlt minden. Szétültettem vagy száz hóvirágot, lemulcsoztam (mondjuk ezt?) a virágos részeket, az évelők már gyönyörűen mutatkoznak, egyre zöldebb minden. Lett volna egy online tanítványom, de áttettem mára, egyáltalán azt is minek fogadtam el, már lenyomtunk egy időszakot, s nagyon unom, lehet, hogy a sok eső, a szürkeség, a tegnapi nap olyan jól esett, ma is megy a mosás, mindjárt teregetek ki megint, a ház előtt, pont a dolgozós ablakomból látom, van egy hatalmas magnólia, megpattantak a rügyek, csudaszép lesz, ha nem fagy el. A hálóból rálátok a szomszédék házára és egy másikra, azzal a nővel valamiféle barátság is van köztünk, de ha bekattan, akkor senkit nem akar látni, szegénynek meghalt az apja két hete, az anyja meg végre, mikor már nem ápolja a szegény beteg, idős embert, mire kicsit szusszanna, kapott egy lebénulós agyvérzést. Az embernek mondtam, hogy írjon neki tegnap, valami kis update-et az anyukájáról ha adna, mert nekem már mondta, hogy space-re van szüksége, most nem zargatom, egyébként pontosan értem, hogy mi az a space, amire szüksége van, mert pont úgy vagyok én is, hogy komolyan mondom, hogy az égvilágon semmi nem érdekel, elvagyok magamban. Nagyon jó látni, ahogy egyre több a virág, talán az jól esik. A másik, ami jól esik, a sok olvasás. A kertesek mellett most Tompa Andrea van, Sokszor nem halunk meg. Aztahétszázát, legyen kötelező olvasmány.

kedd van. Így mondta mindig a mama, husagyó. Ő fánkot sütne, én majd palacsintát fogok. Véget ér a cukorámokfutásom, kezdődik a böjt, ami nálam pont a palacsinta összetevői, liszt, vaj, cukor, készvége. Nagyon kell. A kovászoskenyér marad. Megjött tegnap 20kg liszt, malomból jött, mert ha már sütök, és ha ritkán eszünk kenyeret, akkor legyen rendes lisztből. Na, szóval nem lesz bolti csoki meg keksz meg ilyenek. Azt még ki kell találnom, hogy hogyan bírom ki, hogy Lisszabonban ne kóstoljam meg a pastel de nata-t, amikor Évi barátnőmmel elutazunk oda egy hosszú hétvégére, még böjtben.

könyvek projektem halad. Catherine Horwood könyve, Beth Chatto, A life with plants, az egyik legkedvesebb olvasmányom marad, csuda egy nő volt, kár, hogy személyesen nem találkoztam vele, sőt, még a kertjében sem voltam, de idén száz, hogy megyek. Teljes inspiráció. Most folyamatban Margery Fish, We made a garden, na ők pedig az Eastlambrook Manort vették meg anno a férjével, s arról ír, de ez annyira nem köt le. Lájtos olvasmány. A Beth Chatto-n felbuzdulva megvettem, ami saját könyve, Garden Notebook, kicsit naplóféle, egész életében ír egyébként, erről is sok szó esett az életrajzos könyvben. Jönnek még: The Gardens of the British Working Class és An Economic History of the English Garden. Rengeteg szuper jó könyvet be lehet használtan szerezni, ezeket is. De most, hogy Skóciában voltam dolgozni, elmentem a legjobb könyvesboltba, St Andrews-ban, ott pedig a Tudor és a Viktóriánus kertekről vettem egy-egy kis könyvet. A kocsiban pedig, nem kertes, Stephen Fry, Mythos nevű könyvét hallgatom, te jó ég, pont annyira imádom, mint amennyire utáltam iskolában a görög isteneket. Kár, hogy akkor ez a könyv még nem volt.

egész nap a kertben voltam tegnap. Elültettem végre a sweet pea-t, hát nem ősz, de nem is tavasz, így még remélem erősek lesznek, mire a földe kerülnek majd ki. A konyháról egy eléggé árnyékos részre látok ki, az tele ilyenkor hunyorral és hóvirággal, azt tettem kicsit rendbe, visszavágtam ott az évelőket. A kocsifeljárónk jobbján pedig a fal, a szomszédéké, tele borostyánnal, azt kellett visszavágnom, mielőtt a madarak fészkelnek. Ott is sok a hunyor és a kankalin, ezért nem vághatja az ember, egyébként a sövény az ő területe. Szeret vágni. A levágott borostyánt egy hatalmas zsákba tettem, ebben hozták még valamikor az egyköbméter tüzifát, azt a hátamra kaptam (majdnem), s elvittem a farmra, ott van egy tábortűz, arra lehet éghető dolgot tenni. Nem értem, hogy miért engedik, hogy az emberek pl. rátegyék az ikeát. Erről jut eszembe, hogy vettünk karácsony előtt egy ágyat, előtte egy ikeásunk volt, de már nagyon nem szerettem, már cseréltünk matracot is, hátha az, de aztán hálisten kiderült, hogy az ágy. Mióta az új ágy van, nem fáj a derekam reggel. Nem is ez a lényeg. Az ikeás ágyunk teljesen rendben volt, szinte új, bár jósok éves már, holnap jön érte a british heart foundation jótékonyság, hogy elvigyék. Tegnap sütöttem egy kenyeret, meg ma rakok egyet össze a hétre, a fagyasztóba. Ma tanulós napom van, nagyon szeretek mindenfélt tanulni, ami érdekel, persze, meg aztán tanítványokra is készülök, munkára is. Egész nap a mamát akarom felhívni, vasárnap, pont ilyenkor szoktam amúgy is, megőrülök bele, hogy soha többé nem hallom már a hangját. Régi videókat nem fogok emiatt elővenni, csak azért, hogy halljam a hangját, mert abba mégjobban megőrülök. Senki mással nincs kedvem beszélni. Vége van-e itt mindennek, nem tudom, de olyan érzés. Ilyenkor akaratlanul is eszembe jut a barátnőm, aki a tizennyolc éves fiát veszítette el, teljesen váratlanul, s akkor rájövök, hogy amit én érzek, azt túl lehet élni. Amit ő, azt elképzelni sem tudom, hogy hogyan lehet.

I have decided to find myself a home in the mountains, somewhere high up where one learns to live peacefully in the cold and the silence. It’s said that in such a place certain revelations may be discovered. That what the spirit reaches for may be eventually felt, if not exactly understood. Slowly, no doubt. I’m not talking about a vacation. Of course, at the same time I mean to stay exactly where I am. Are you following me?

Mary Oliver

miniidő, húsz perc, ma arra volt elég, hogy visszavágjak három hatalmas páfrányt, levágjam a hunyorok leveleit, amik már mutogatják a virágaikat, a kukát meg is töltöttem, pont reggel viszik el a kertit, s ezen kívül felsöpörtem rengeteg levelet, csak tudnám, hogy azok honnét kerülnek a kertbe, komolyan nem jövök rá, bár az egyik szomszédnak négy házzal arrébb egy nagy bükk-kerítése van, mármint élő, leveles, talán onnét? mindegy is, s fő elfoglaltság még az volt, hogy örömködtem az első hóvirágoknak. Csak jönnek, jönnek.

vihar volt felénk. Nem az első mostanában, de ez olyan szelet hozott, amilyen még állítólag nem is volt. Teljes a káosz, főleg Skóciában. De végre süt a nap, nehogy szomorú légy. Egy barátnőm-ismerős, nem is tudom minek nevezzem, este írt, hogy mennyire utálja és fél és a cserepek zúgnak le a házáról, egy éve meghalt a férje és azóta sehogy sincs, nem olyan távolság, hogy átugornék hozzá. Sajnáltam, hogy nem tudok mit mondani, értelmeset, miközben én köszönöm, háromnegyed kilenckor lefeküdtem aludni és reggelig aludtam, mert hogy ma megyek nagy munkára, amit aztán a másik oldal törölt hajnalban, mert lázas lett, de így haladok minden mással itthon és még a nap is süt hozzá. Azért is aludtam ilyen sokat, mert vasárnap négykor keltem, vagyis megébredtem, s akkor már a rozskenyeremen járt az agyam, így inkább felkeltem, összeraktam és megsütöttem és csuda kenyér lett a hétre. Az embertől kaptam egy dénestetsztet születésnapomra, s megjött az eredmény. Sok meglepetést nem tartogatott, viszont örülök, hogy a svédet minimális szinten is, de kimutatta, örülök, hogy a véremben van, mert a múltkor már úgy néztem valamit svédül, hogy csak hallgattam, s hát tök jól meg is értettem. A szókincs egyébként főleg skandináv krimire limitált, bocsánat, Selma Lagerlöföt még nem olvasok eredetiben. Viszont, ha már könyvnél, idén minden hónapban el fogok olvasni egy kert témás könyvet. Okosodjak. Csodálatossal kezdtem (folyamatban) Catherine Horwood: Beth Chatto, A life with plants.

telt el már egy hónap, hogy nincs a mama? És hogyan megy az élet tovább? Mintha mise történt volna? És egyáltalán hogyan él az ember túl egy ilyet. Én abban találom a megnyugvást, hogy mennyi sok sok jót adott ő nekem, hogy azzal az emberrel, aki most vagyok, teljesen rendben vagyok és ebből milyen sokat neki köszönhetek. Hogy az utóbbi években már nem volt jól és a fejében már egészen máshol volt és neki ez már megváltás, megnyugvás. De akkor is. Hogy lehet, hogy az élet megy tovább, mi hajtja előre, miféle erők.

a nap. Olyan, de olyan jól esik. Egy csomó megbeszélés, munkaügyben, zúmok, telefonok, álommunkák jönnek idén (is), nem győzöm magam csipkedni, hogy ez valóság-e. A héten hideg van, az olyan mínusz 6 éjjel, errefelé, s így úgy néz ki, hogy végre megyek Cumbriába (a tóvidék északi részére) egy kertet fotózni, két éve erre várunk, egy tisztességes fagyra. Előtte egy hatalmas céggel lesz egy meetingem, szerintem mindenki ismeri őket, német cég, küldtek minden termékükből egyet, csak úgy. Nem a mercedes, sajnos. Az összes kreativitásomat elő kell szednem, s még annál is többet. Jövő hétre pedig jön az enyhülés, jönnek elő a hóvirágok. Tegnap láttam az elsőt, a szomszéd falu temetőjében, az egyik napos, védett sarokban, mindig ott nyílnak először, nagyon jól esett, mama szülinapján.

születésnapja volt a mamának. Az egyik ma, január tizennégy. Ezen a napon született, ekkor tartottuk. Csakhogy aznap nagy hó volt, az orvos nem tudott kimenni, summasummárum, január huszonegy lett a hivatalos születésnapja, papíron. Már régóta nem tudta megmondani, hogy hány éves, pont, s mikor egyszer mondtam neki, hogy nyolcvankettő, akkor csak nézett nagyon meglepve, "mennyi???! illen öreg vagyok?" Hát pont, hogy nem volt öreg, nyolcvanöt éves lenne ma.

nap telt el, hogy utoljára írtam ide, három hét és két nap eltelt, hogy elment a mama, s több, mint egy hét már a temetés óta is eltelt. Arról a napról csak rossz érzés jut eszembe, nem maga a temetés, mert azt valamiért mégis jól esik tudni, hogy a mama békében nyugszik. De azon a napon páran beszóltak nekünk, kritizáltak, s emiatt csalódott vagyok, de megpróbálok több álmatlan éjszakát nem generálni emiatt. Mielőtt visszajöttem, pont elkezdett esni a hó, álltam a mama sírjánál, ami végtelen szomorúságos volt, de nagyon jó is egyben, hogy egyedül lehettem ott. Olyan ez az egész, mintha kihúzták volna alólam a világot és van egy nagy üresség. Igazából senki nem érdekel, még a hozzám közel lévő emberek sem, a napi hülyeségek pedig végképp nem. A munka és a kert, ezeket szeretem, ezek jól esnek, kicsit kizökkentenek. Az ember nárcisszal várt, már van vágott brit nárcisz. Na, ez például már jól tudott esni.

lett a Karácsony, fogalmam sincs, de hálisten, hogy elmúlt. Az volt a jó benne, hogy az ember itthon volt, hogy nyugodtság volt, mert nem kellett dolgoznia, hogy főzött, hogy mindig átölelt, amikor rámjött a síróroham. Van egy nagyon jó barátnőm itt Angliában. Karácsony előttre beszéltünk meg egy találkát, hogy az én szülinapomat, a karácsonyt, összevonva, kicsit ünnepeljünk. A találkozó előtt pár nappal derült ki, hogy anyukája rákos, s mire találkoztunk volna, lemondta, mert hogy rosszabbodott anyukája állapota. Folyton kapcsolatban voltunk, főleg vaccappoltunk, de amikor már nagyon kivolt, felhívott, együtt sírtunk, az ő anyukájának semmi baja nem volt, ez a rák derült égből volt a villámcsapás, s aztán mama előtt négy nappal meghalt. Pár napja aztán végre találkoztunk. A szakadó esős sétában volt sírás, volt nevetés. A legrosszabb pillanat az volt, amikor apukája hívta, s őt vígasztalta és vele együtt sírt. Két nap múlva, mindkét temetés ugyanazon a napon lesz.

van egy kis ablakom, amíg nem esik az eső, az utolsó nárciszokat még gyorsan eldugdosom. Minden nap, amikor nem esik, csinálok valamit a kertben. A mama mindig a kertben bóklászott, ha kint vagyok, ő is ott van, bár ha bent vagyok, itt is itt van. Néha furcsa megnyugvás van rajtam, mert tudom, hogy neki már jobb ez, ami most van (vagyis, hogy nincs), csak őt tarthatom szem előtt, ne legyek már önző az én fájdalmammal. Szóval van még nárcisz, amiket két ribizlibokor alá-mellé ültetek el, idén nem lesz zőccség, na nem mintha nagy termesztő volnék, de borsót mindig szoktam ültetni, na idén azt sem, fűszerek viszont lesznek, rengeteg kapor, például. Sok virág lesz a helyükön. Két hunyorom a virágzás küszöbén áll, és a hóvirágok is nagyon jönnek fel már. Tavaly rengeteget elültettem, mert Skóciában egy hóvirágoskertben tanítottam, s persze hoztam haza jó sokat, s egy rész tudom, hogy hova ment, de gondolom máshova is tettem belőlük, na majd nemsokára kiderül. Várom még a telet, legyen egy jó hideg, de legyen már tavasz is egy kicsit, amikor a nap melege keveredik az első virágillattal és a madarak énekével. Körülbelül négy éve, még otthon volt a mama, kiültem vele a kertbe, nem szokott már kijárni, nem is tudta szerintem, hogy mi az a kert, de azt hittem, hogy a napsütés majd talán jót tesz, gyógyír talán, de nem látott semmit, csak egy tánculó alakot, látod lányom, ott anná a nagy fáná? Nem láttam semmit, szomorúság volt rajtam.