a vers már volt, kétezernyolcban. Ma szakad a hó és az eső felváltva, versnapot tartok, beültem a könyvespolc alá, azt le se írom inkább, azt a Fekete Sándort Isvtánt, ami meg is ríkatott, na jó, az utolsó versszaka ez: "Bolond ember újra bolyong rég elhagyott utakon, Okos ember nem keresi hol tűnt…

Alszol, csukott szem zárja magányodatkintről. De álmod forgatagán belülszínek fakadnak mint virágokés alakok kavarogva úsznak,  nem hagyva nyugtod: sok rokon, ismerősés ismeretlen bolygat a változósíkságon, erdőn, hegyvidéken,hab-tarajon, kocsi-járta utcán,   míg végre űrbe száll az egész…

még nem tudja, hogy nemsokára két napra kennelbe megy. Fáj a szívem, de tudom, hogy jó kezekben lesz, kutyatársak között, úgyis mindig bandázni akar, most  bőven lesz majd benne része. Az ember a múltkor bemondta, hogy mi lenne, ha Skóciába mennénk Húsvétkor. Rögtön majdnem kaptam egy szívinfarktust…

Hideg van. Szürke ég.Egymáshoz bújó, fázós fellegek.A Nap hivatalos ügybentárgyalásra ment.Ülök a szobában.Két deci forró szeretetre vágyom.Ágai Ágnes

ma reggel, kutyasétából hazafelé, megláttam az első jóképű, kedves, jófej angol pasit.  Két és fél év alatt, nem rossz. Kicsit beszélgettünk is, de a Henry elkezdte letámadni az ő kutyáját, így fájdalmas búcsút vettünk. Na majd még hátha látjuk máskor is. Tetszett a kutya is.