...
Óriások közt telt az életem,
a vállukig sem ért föl a kezem.
És egy nap - tisztán emlékszem reá -
nem fértem állva az asztal alá.
Lejjebb ereszkedett a mennyezet
és kezem-lábam megszélesedett.
Ahogy én nõttem, úgy kisebbedett,
de napjaimnak kedvesebbje lett
fü, fa füst.
Sorsom huszonnégy esztendõt lerótt,
még végigélnék néhány-milliót:
hasztalan vággyal nézem a jövõt,
gyerek áll így a más-cukra elõtt.
De a kevés is jobb, mint semmi se,
az élet szép, csak bánni kell vele
s ha félrebillen kedvem kereke,
helyrezökkenti a varázsige:
fü, fa füst.
Szép a való! szebb, mint minden mese,
kár, hogy mindünknek hûtlen kedvese.
Azért van mind a tétlenség s a tett,
hogy tompultabban lásd a végedet.
Kinn ülök most a híg téli napon,
mint aranya körében Harpagon
s ha mennem kell majd: tenger vagyonom
bucsuzóul még összeszámolom:
fü, fa, füst.
Weöres Sándor
