Narancs szegély, hamvas-lila árnyék,
minden este így játszik a tájék,
bogot köt rá a tűnő Nap lángja,
így bocsátja le az éj kútjába.

A fakuló tágas űrt betöltve
égi magány húzódik a földre,
a mezőket éppen csak súrolja,
van is, nincs is: ő a tiszta "volna".

A homályba-bukó messzi cserjék:
mind káprázat, reménység, vagy emlék,
s aki látja, nem érzi jelennek:
árny-csipkéi csillag-végtelennek.

Honnan kelnek? még bölcsőnk előttről?
vagy a síron-túli vak jövőből?
Mindegy: ég-föld közé fölszegezve
napról-napra így feszül az este.

Míg hallani tiktakját a csendnek,
az emberek sorra elpihennek,
de az égen tűz-szekerek járnak,
szikrát vetve a hideg halálnak.

Weöres Sándor