Mi hárman-négyen kopár réten
megyünk az éji hóesésben.

Fehér függöny fekete égen, nem látszik csillag a vidéken.

Fázunk s már alig vagyunk ébren,
de lábaink bírják serényen.

A gémberítő téli éjben,
zsibbadt lépteink ütemében

a jelenlétünk mintha régen
elmúlott volna észrevétlen.

Nem most sietnénk hárman-négyen
az iránytalan messzeségben.

Tanya már nem és tanya még nem,
csak hóhullás a mindenségben.

Emlék, bár most történik éppen:
megyünk az éji hóesésben.

Kis öröklét, nagy öröklétben,
a dermesztő végtelenségben.

Weöres Sándor