álmodok a mamával, bár sokszor már nem emlékszem pontosan, hogy mit, csak hogy ott volt. Sokszor hallom a hangját, micsinyász lányom?, ott nem esik? tilleg? itt esik!, megy az idő, már több, mint fél éve, hogy meghalt, s ahogy közelebb jön a tél, egyre közelebb az évforduló is és az élet, azoké, akik még maradnak, megy tovább. Miféle erő viszi előre ezt az egészet, azt nem tudom. Gondolom ezen már sokan elmélkedtek jó sokat. Meg az, hogy mi az az erő, ami elhúz a temetőből, hogy oké, menj már, indulj, lépj kettőt, menj a kapu a felé, ülj be az autóba, de azt valahogy értem is, mert a mama nem ott van, a porai lehet, de azok sem, ő nem por, ő előttem van, hangjában, egész alakjában, illatában, a főztei ízében, a piroslábos, amit elhoztam, amiben akkor főzött levest, ha csak ketten voltunk, nem gyün senki lányom, nem főzök sokat, mondta, aztán jött is a tojásleves vagy bableves vagy paradicsomleves. A mamára úgy, ahogy én emlékezem, úgy senki nem emlékszik, mindenkinek más volt ő, ahogy mi is mindenkinek más vagyunk. Remélem, hogy sokáig tudok rá emlékezni, lányom, te meg ne bolondujj, igyekszek, aztán mind oda jutunk, csak az út, tényleg az, hogy az út nem mindegy.