fijam (a tesóm), lányom (mama a lányait is lányomnak és engem is lányomnak hívott), el ne adjátok! Ez legyen valamellikőtökí. A ház ma eladósorba került. A tesómon kívül senki nem lakik a közelben, nyaralónak, hétvégi háznak, nem igazán alkalmas, na mindegy, nem ragozom, mert már múlt augusztusban megbeszéltük közösen, az örökösök, hárman, hogy senki nem tudja megtartani, fenntartani, eladjuk. Persze milliószor átment a fejemen a gondolat, hogy kifizetem a többieket, legyen a miénk. Aztán utána? Innét vele mit? A mama emléke, hogy mennyire szerette, hogy azért élt, hogy a kertje volt a mindene, hogy otthon szeretett mindig lenni, sehova nem járt, az tényleg az ő vára volt, viszont a mama már évek óta nem emlékezett erre a házra, sem a kertre, nyugtatom magamat ezzel. Meg azzal, hogy a faluban él egy ember, kb apám lehetne, a lányával együtt jártam iskolába, szóval az ő nagyszülei ott éltek, eljött egyszer, hogy mennyit változott a kert, hogy akkor máshogy volt, láttam, hogy micsoda nosztalgiával nézi a kertet, szinte sajnáltam, de ez az életnek a része, ezek a fájdalmas, elengedős dolgok. Nem nyitottam még meg a linket a hirdetéshez, de az ember mondja, hogy tagadásban sem élhetek, hát jó, nem élek abban, de akkor sem bírom megnyitni a linket, csak bőgni bírok, de majd elmúlik ez is.