vagy talán több is, hívott a szomszéd néni, a vonalast szokta mindig, de azt sose vesszük fel, na mindegy, hogy át tudnék-e menni neki egy teát csinálni.  Addig kb. olyan szinten mobil volt, hogy teát még tudott csinálni, kerettel nagyonlassan kimenni a konyhába. De amikor hívott, akkor már nem volt ereje. Ilyen kódos kulccsal lehetett mindig bemenni hozzá. Kicsit megijedtem, mert bár tudtam, hogy beteg, azért erre nem igen számítottam, volt vagy harminc kiló, de persze a teámat kritizálta ám, hogy a színe, még abba tegyek tejet. Nem mérgesen ám, csak az ő szokásos elvárásos hangnemében. Amit már ismertem jól, mert legelső napon, mikor idejöttünk, már üzent, hogy az ő háza előtt nem parkolhatunk (nem is mi álltunk ott), szóval volt itt miheztartás. Pár éve egyszer elvittem az oxfordi kórházba, mert a betegszállító sokáig tart, satöbbisatöbbi, vittem kekszet, amit tudom, hogy szeret, mert a múltkor, amikor a betegszállító vitte, akkor éhezett, summasummárum, ott voltunk, a hallókészülékét állították be, s az orvos (aki hozzám hasonlóan nem ebben az országban született), kérdi tőlem, hogy kérdezzek valamit a nénitől. Azt kérdeztem tőle, hogy hogy hívjánk a kutyánkat. Mondja a dokinak a néni, hogy nem hallja. A doki mondja, semmi gond, kérdezzem újra, de ne hangosabban, csak ahogy az előbb is. Ő megint nem hallja. Mondja neki a doki: azt kérdezte, hogy hogyan hívják a kutyájukat. Jaaaa, Henry! Csak az akcentusa miatt nem hallottam ám! Na, ezen már a dokival ketten nevettünk. Ilyen volt ám az öreglány, leöreglányozom, mindig azt hitte, hogy norvég vagyok. Két hete elment az áram egyik reggel. Az ember első gondolata a szomszédnéni volt, mert egyedül van teljesen, ja, kilencvenhét, nem mondtam, kétszer jön az ápoló, reggel és este, a gyerekei itt laknak kődobásnyira, de ők hetente egyszer, ha ideérnek, rengeteg unoka, dédunoka, senki ide nem jár. Namindegy. Hogy ő akkor forral a gázon vizet és átviszi és csinál neki egy teát. Könnyes szemmel jött vissza, hogy milyen rosszul van a néni, s várja az orvost, de nem tudja jön-e, hát végül az embert felhívta a lányát, hogy elmondja neki, hogy mi a helyzet, nincs jól, kinek kell szólni, mit csináljon ő. Aztán pár perc múlva jött a gondozó, gondolom a lánya odaszólt neki, de az, hogy ő jött volna, ááh. Két napra rá, éppen mentünk volna el valahova, én már bent ültem a kocsiban, az ember szállt volna be, mikor ez a szomszédnéni lánya jön felénk, s jól leordította az ember fejét, hogy őt nem érdekli, ha átmegyünk az anyjához, de neki mennyire aláásott azzal, hogy felhívta, s aláásott az orvosnak, a nővérnek mindenkinek. Az ember csak lesett, ő nagyon a lelkére vesz dolgokat, s ez nagyon bántotta. Van ennek a bunkónőnek egy testvére, akivel mindig normálisan lehet szótérteni, ő mondta, hogy ő megérti, hogy aggódunk, de nem kell ám, hát úgyis haldoklik a néni, idő kérdése. Döbbenet. Pár nap múlva meghalt a néni. Egyik sem volt itt. Az ápoló volt itt. Az első halottja, nagyon megviselte. Ő szólt az orvosnak, jött mentő, majd jöttek a temetkezésiek, majd mindenki elment, csöndes a ház. Másnap megjelent a lánya, valamit pakolászott. Utána nap megjelent a fia. Ő mindig hétfő este jött,  mert kedd a kukanap. Úgyhogy ő is pakolászott, és gondolom dobált is ki, mert pont kukanap volt másnap.