egy képre, amit legszívesebben már mindenkinek megmutatnék a világon, de várni kell vele, amíg a könyv jövő márciusban megjelnik, de örök nagy kedvencem lesz, benne a hangulat, benne egy elkapott pillanat, benne egy gondosan megtervezett pillanat is. Pont egy olya kép, amit mindig is szerettem volna elkapni. Ma editálás van egész nap, nézem a képernyőt, hatalmas a listám, hogy mit kell elintézni Skóciába indulás előtt. S az összepakolás nincs is a listámon. Egyszer csak hív a tesóm, vagyis nem, előbb küld egy képet. Szögesebb ellentéte nem is lehetne a fenti képnek. A veranda, felismerem, a mamánál. Amit soha nem láttunk mamánál az asztalon, pláne nem a verandán, ahova a kanapéra leültek a látogatók, szép rend volt, na hát ott már söröspekec van és putriállapot. Meg a falu putrijából ott a csaj, aki anyámnak segít takarítani. Aha. A legjobb az egészben mégis, hogy a mama jókedvű. Ha nem így lenne, akkor már idegbajt kapott volna. Vagy kapott is, csak átbillent a másik oldalra. Anyám el akarja adni a kert felét. Hatalmas, tényleg, üresen áll. Megvenném, mondom. Ja, aztán lfszt nem csinálsz itt, mondja. Ó igen, nehéz úgy, hogy ha