egész nap a kertben voltam tegnap. Elültettem végre a sweet pea-t, hát nem ősz, de nem is tavasz, így még remélem erősek lesznek, mire a földe kerülnek majd ki. A konyháról egy eléggé árnyékos részre látok ki, az tele ilyenkor hunyorral és hóvirággal, azt tettem kicsit rendbe, visszavágtam ott az évelőket. A kocsifeljárónk jobbján pedig a fal, a szomszédéké, tele borostyánnal, azt kellett visszavágnom, mielőtt a madarak fészkelnek. Ott is sok a hunyor és a kankalin, ezért nem vághatja az ember, egyébként a sövény az ő területe. Szeret vágni. A levágott borostyánt egy hatalmas zsákba tettem, ebben hozták még valamikor az egyköbméter tüzifát, azt a hátamra kaptam (majdnem), s elvittem a farmra, ott van egy tábortűz, arra lehet éghető dolgot tenni. Nem értem, hogy miért engedik, hogy az emberek pl. rátegyék az ikeát. Erről jut eszembe, hogy vettünk karácsony előtt egy ágyat, előtte egy ikeásunk volt, de már nagyon nem szerettem, már cseréltünk matracot is, hátha az, de aztán hálisten kiderült, hogy az ágy. Mióta az új ágy van, nem fáj a derekam reggel. Nem is ez a lényeg. Az ikeás ágyunk teljesen rendben volt, szinte új, bár jósok éves már, holnap jön érte a british heart foundation jótékonyság, hogy elvigyék. Tegnap sütöttem egy kenyeret, meg ma rakok egyet össze a hétre, a fagyasztóba. Ma tanulós napom van, nagyon szeretek mindenfélt tanulni, ami érdekel, persze, meg aztán tanítványokra is készülök, munkára is. Egész nap a mamát akarom felhívni, vasárnap, pont ilyenkor szoktam amúgy is, megőrülök bele, hogy soha többé nem hallom már a hangját. Régi videókat nem fogok emiatt elővenni, csak azért, hogy halljam a hangját, mert abba mégjobban megőrülök. Senki mással nincs kedvem beszélni. Vége van-e itt mindennek, nem tudom, de olyan érzés. Ilyenkor akaratlanul is eszembe jut a barátnőm, aki a tizennyolc éves fiát veszítette el, teljesen váratlanul, s akkor rájövök, hogy amit én érzek, azt túl lehet élni. Amit ő, azt elképzelni sem tudom, hogy hogyan lehet.