leállok az ünnepekről, pedig még a születésnapi tortámat meg sem mutattam. Mondtam már sokszor, hogy baromi szerencsések vagyunk, hogy a falunk körül ezermillió ösvény van, bárhova lehet menni, kis patakok, kis erdők, nagy mezők. Hétvégente mindig vannak jóó hosszú kutyasétáltatások. Engem ilyenkor nem mindig engednek egyéb elfoglaltságok, úgyhogy ez főleg ember és kutya, de ma én is voltam. A decemberi napfény, áááh. És hát a kutya. Harmadik hetünk együtt. Semmi pénzért nem válnánk meg tőle. És úgy érzem, hogy ő sem tőlünk. Rettenetesen jó kutya, állati szerencsénk van vele. A kukán és a mézeskalácsokon kívül nincs semmire rákattanva, nem szedi szét a cipőket, nem piszkít be, mondjuk egy rakás koszt behordunk vele, de hát ez a legkevesebb, van jó porszívónk. Este, amikor mi lefekszünk, egy szó nélkül megy az ágyába, és addig nem is halljuk, amíg fel nem kelünk. Szépen leül, mielőtt kapja a kajáját és mielőtt rátennénk a pórázt séta előtt. Baromira tud bújni, olyan, mint egy nagy mackó kicsi kiadásban. Tök jókat lehet vele bohóckodni is, hozza a játékát, hogy vegyem el tőle, de persze nem adja, úgyhogy megy a morgás, vicces olyankor. Imád minden más kutyát, nagyon szeret barátkozni. A jövő héten kezdünk vele egy tréninget. Jön hozzánk egy kutyatréner, itt lesz nálunk két órát, megyünk sétálni is. Összegyűjti a gondolatait, aztán pedig ennek fényében visszük egy kutyaiskolába. Nagyon szeretnék vele úgy sétálni, hogy ne kelljen a póráz a parkban vagy a réten, remélem, hogy ezt is összejön. Ezt irigylem a legtöbb kutyasétáltatótól, bár az is lehet, hogy Henry sem menne világgá, csak eddig még nem próbáltuk vele.
