az angol nyár! A mi kis csöndes falunk. Volt addig, amíg a szomszédaink be nem költöztek pár hónappal ezelőtt. Az, hogy beállnak úgy elénk, hogy esélyünk sincs kijárni a kocsival, na azon már nem lepődünk meg. Aztán eljön a hétvége a kisfaluba, hulla csönd, tikkasztó hőség, páran ülnek a pub előtt, csöndben esznekisznak, én behúzott függönyök mögött nézem a teniszt (és anyázok). A szomszédból meg előmászik egy állat, kitárja a kocsija ajtaját, bele a csöndes utcába, söröspohár mellé, aztán hadd szóljon a tucctucc. A csöndnek annyi, nyári délután, pedig még egy darab fűnyíró sem ment. Aztán jön az este, amikor meg a kertben kell ugyanezt a programot lenyomni, majd félrészegen átmenni a szomszédhoz (hozzánk) és elnézést kérni az esetleges minősíthetetlen dalszövegekért. Nem csoda, hogy rászoktam a dzsintonikra, nem csoda. Angol kisfalusi idill, gém óver.
