fél ez a kis manókutya, ha dörög, azt nem szereti, akkor utána órákig jönmegy-jönmegy felalá, aztán a lábam alá bújik, nem mozdul mellőlem. Jött a vihar, a viharral kicsi lehűlés, de aludni még mindig hőség van. Mentünk az árnyas gesztenyésem felé, ott is az ősz jele, de leginkább a gesztenyefabetegség jele, nem baj, mondjuk inkább, hogy az ősz jele. Olyan szemét voltam, láttam a távolban egy nagy fekete kutyát (én még mindig így sorolom osztályba a kutyákat), fél percig gondolkoztam, hogy a miniördögöt pórázra tegyem-e, de aztán láttam, hogy a nagyfekete még fiatalka volt, na mondom, vegye csak kezelés alá ezt a nagyszájút. Hálisten nem hagyta a fekete, hogy ez a fehér leugassa, de mondta a fekete (amerikai akcentusos) gazdája a fehérre, hogy terrier, mit is várunk, nagy a szája. Csak amikor dörög, akkor egy kiscica, egyemmeg.
