A nyurga égnek tükröt tart a lék,
s a kövek alól menekvő halak
már érzik, amint meghajlik a jég
a sugarak roppant súlya alatt.
Ezüstfarú jércék sikonganak,
kapkodnak a dőlő sugarakért.
Örömüktől elszabadul a nap
– leperzseli a fagy szemöldökét –
Holnap kicsap az árkokból a víz,
kavargó vadvizek kémlelgetik
a végtelent, fehéren habzó barkák,
vizükre kölykök futnak, combukik
csapkod a szagos szél, s már rúg, ágaskodik
izmaikban a fékevesztett szabadság.
Bella István
