azon a hétvégén, hogy őszi-téli hónapokra vállalok francia tanítást, eléggé élveztem régen a magánórákat, hát erre ma úgy, de úgy felhúz a már három hónapja betanulós munkatársam, hogy másodpercenként érzem, hogy fogy a türelmem, tízszer elmondani neki semmit nem elég, és akkor még a szemembe hazudik, hogy ő ezt soha nem is hallotta, na ekkor durrant el az agyam, és akkor készült a printszkrín a beszélgetésünkről, mert ugye a home office, de ha mellettem ülne, akkor már lehet, hogy egy rendőrautóban ülnék, na ezért is jó itthonról dolgozni. Szóval az órák, azok úgysem napi nyolc órásak és nem ötször nyolc óra egy héten, ugyebár, még barátkozom a gondolattal, aztán hirdetek.
