Itt voltál velem. Innen vitt messze az ősz,
vitt a novemberi szél. Árnyék lett a remény,
összerogyott a remény temploma; és csak a csend
lesz már mind nehezebb, mind nehezebb, komorabb
nélküled. – Istenes ének szólt; fás, recsegő
hangokat őriz a fül, széttördelt szavakat.
Megbarnult levelek hullanak egyre, eső
zúdul a földre – s a sírás még fojtogató
most is, sok nap után. – Múltad bontogatom,
szétszedem, átkutatom véreres éveidet.
Nem volt bő nevetésed, halvány mosolyod
megvan, megmarad. Érintésed melegét
bőrömön érzem, múlásodat is tagadom
napról napra; hogy élsz, jársz-kelsz, azt hazudom.
Fischer Mária