csak itt van. Mert úgy volt az, hogy Barcelonából hazaértem, majd másnap jöttek kedvesvendégek, akikért úgy volt, hogy ki kell mennem a legmesszebb reptérre, de nem kellett, addig is tudtam takarítani, ágyazni, virágot szedni a vendégszobába. Azután nap esküvőre mentem, fotózni főleg, de kedvesvendégként is, beettem fánkból, mert a korán érkezőket teával és fánkkal várták, irtó szuper pubban volt az egész, magyar pincér természetesen volt. Születésnapra fel is írtam az embernek, hogy ide ha lehet (olyankor mindig választhatunk) és nem a magyar pincér miatt. Aztán a vendég beteg volt, de tudtunk kicsit falukat járni, majd következő nap egész nap Oxford, sötétben jöttünk, pedig azt hittük, hogy majd csak pár óra, nem olyan nagy az, csak olyan jó idegenvezetőt fogtunk ki, korábban az egyetemen tanított, minden sarkon volt egy sztori, szintén magyar, kedves bácsi, roppant jó humorral, persze a kedvesvengédünk ismerte, így jött össze a találkozás. Aztán London, de ott is még egy extra találkozás, de hát nem is erről szól, ugye, hogy big ben meg tower bridge, sokkal inkább a baráti ölelések, nevetések. Ma meg volt ötös indulás, egy óránál kicsit tovább tartó út oda, meg vissza, de közben akkor már kávé és a világ legjobb sajtosa, nyolctól munka, remélem nem kapok gyorshajtásért feketepontokat, ennyit mondok csak. Itthon az ember lázasan fekszik, miközben én pakolok össze, mert holnap megint megyek, csak két nap, de fél hatkor indulás, még kell vasalni, meg cipőt előszedni, meg mittudomén. Miközben várom, hogy szóljanak otthonról, hogy mehetek haza aláírni a végső papírokat az izabellához. Káó.