végre. Nem nagyon, de legalább esik, esőillattal, ablakok mind nyitva, essen jól. Tele vagyok feszültséggel. Először is a munka, ami nemsokára nem lesz, persze, hogy erre vártam, na de akkor is. Aztán a lakás, lesz-e bérlő, mert érdeklődni nagyon tudnak, de utána azt mondani, hogy bocs, nem érdekel, legalább ennyit, azt már nem. Lánybúcsúba megyek, amitől félek, mert bár nagyrészüket ismerem és nagyon kedves emberek, mindig félek itt emberek közé menni. Viszont nyaralunk, lenyaraljuk a születésnapomat, meg az emberét is hozzácsapjuk, Koppenhága, jövünk, komolyan mondom sírni fogok, amikor oda megérkezünk, azt hiszem nekem ennél több nem is kell az életben, francokat nem, de ez egy akkora álomvalóraválás, hogy csuda. Arról beszéltünk, úton Olaszország felé, hogy ha a világ bármelyik kertjébe eljutnánk, mit szeretnénk megnézni? Én egyből rámondtam, hogy skandináv kertek, mert ők aztán igazi művészek, azzal a kevés tavasznyárral, ami nekik jut. A főnököm meg azt mondta, hogy neki románia vadvirágos mezei. És ha valaki, akkor ő aztán  tényleg mehetne bárhova, bármikor, úgyhogy nekem ez olyan nagyon jól esett, ezt hallani. Megpróbálok erre gondolni, megnyugtat, és egyesével venni a lépéseket. Kezdésnek letakarítottam a dolgozós asztalomat, eltettem mindent, ami munka, tíz év iratai, naptárai, mindent. Ezután teszek fel hirdetést és szépen bevonzok egy kedves bérlőt, és ez is pipa lesz és szépen, nyugisan haladok előre, csak előre.