gondolok a pesti kislakásra, most, hogy új garnitúra ágyneműt meg törölközőt meg ilyeneket rendeltem meg, az ikea már olyat is tud, itt ülök a gép előtt, otthonra megveszem, otthon jóemberek átveszik, hazaviszik (ha sikerül megkérni), így megy ez. Egyszerűen a világ legnehezebb dolgának tartom, hogy bárkitől bármit kérjek. Adni, azt semperc alatt. De kérni, jajj. Így volt ezzel a szomszédnéni, olyan kora hetvenesekre teszem őket, lett egy kiskutyájuk, elmentek egy előadásra, majd vacsorázni, ott toporgott a telefon mellett, hogy meg merjen-e kérni, hogy kiengedném-e párszor este a kutyát. Aztán csak toporgott, a férje meg mondta neki, ha te nem, akkor majd én felhívom az évát. Aztán persze, hogy mentem, örültem is, szétnézhettem a kertjükben, még soha nem jártam ott, csak a házban. Úgyhogy kérjen bárki bármit, csak nekem ne kelljen, mert belehalok háromszor, mire kérek. Szóval a kislakás. Honvágyas napom is van ma amúgy is, ma a havi nehéz nap van. De legalább esik az eső, amit szeretek, attól mindig minden jobb színben fest. Az, hogy a teregetett ruhák megáztak, na az viszont egyáltalán nem érdekel. De azért behoztam őket, utána.