szitterek lettünk. Mert a szomszédék (az a bizonyos), elmentek úgy nyaralni hétfőn, hogy vasárnap jutott eszükbe, hogy hát jé, a teknős! De az is úgy, hogy jöttek haza délben félrészegen a hatéves fiuk szülinapi partijáról, a csajon totálisan látszott, hogy ivott, a srác talán annyiranem, én meg pont kocsit takarítottam, így (megint) rám esett a választásuk, ha már ott voltam, mert éppen azon gondolkoztak, hogy mi lesz a teknőssel. Még szerencse, hogy a kutya már pénteken eszükbe jutott. Komolyan, ilyen állatnak minek állat? A teknőssel nincs gond, ki kell tenni a fűre, este meg bevinni a házba. De erre is az embert kérem ám meg, én nem vagyok egy állatbarát, így átmegyünk együtt, én keresem az állatot, mert eléggé beleolvad a kertbe, az ember meg beteszi a helyére. Azt mondja az ember, hogy ne hagyjam, hogy ez a csaj ugráltasson. Ez nálam még nem az ugráltatás kategória, de olyan kettős érzelmeim vannak vele kapcsolatban. Múlt héten fél napot dolgoztunk együtt, virágot szedtünk és csillió csokrot csináltunk, mert a virágfarmos nő szabin volt és a szomszédlány amúgy is szokott ott dolgozni, így behívott arra a napra, nem bántam, az tökjó volt és elég jól tudtunk együtt dolgozni. Megkértem, hogy ha viszi be a városba a csokrokat, akkor vegyen nekem kenyeret a péknél, vett is, majd felhúzott szemöldökkel közölte, hogy milyen drága kenyeret eszünk. Hoppá! Én nem szóltam menki, hogy számításaim szerint, ti az én havi fizetésemet felét bébiszitterre költitek, mert inkább passzoljátok le a gyerekeket minden este hétvégén, csakhogy szórakozni tudjatok menni, namindegy. Most majd végre kap rendes munkát (ja a szóbeli interjún megdícsérték a felvételi munkáját, amit én csináltam neki*, köhöm), egy óra az út oda, egy vissza, alig lesz itthon, mert maga a munka sem olyan, hogy ötkor vége, alig látja majd gyerekeit, a férje szintén, mert ő meg ugye filmes, de hát kinek a pap, kinek a papné.
*ír, egyik nap, hogy sos, jelentkezett egy állásra és kértek tőle beadandót, de az ő computer skill-jei, hát, öö, tudnék-e segíteni. Hat, azaz hat órámba telt, mire megcsináltuk, mert persze átjött és még akkor találta ki a dolgokat. Én csináltam a dizájnt hozzá, ő meg a tartalmat, na de bocs. Erre mondja az ember, hogy ne hagyjam, hogy ugráltasson. De ebből én is tanulok, mindig azt mondom. És nem hagyom.
Bocsánat, hogy a blogolvasóknak ez jutott, de valahol ki kell adni. Majd jövök kellemesebb dolgokkal, például, hogy megvan a fürdőruha és iggenszép nagyonjó és alig várom, hogy menjek benne valahova. Vízalá, leginkább.