már mindenhova elért a híre, hogy még Angliában is havazik. Az semmi, de a barátnőmnél, Bayonne-ban, még ott is. Ki látott még ilyet, télen havazik. Ahogy a nagykönyvben meg van az írva, a fűtésünk tegnap reggel leállt, aztán ma reggel is. A legnagyobb hidegnapokon. A fűtéses emberről nem hagyok inkább véleményt a honlapján, bár nincs is neki, sejtem, hogy miért. A faluházban ma levest főzött két nő a faluból, itt rengeteg jótékonysági ügy van, nem nekem főztek, mert tudták, hogy a hideg házban vacogok, hanem Mianmar menekülteinek. Borscs is volt, örültek is neki, hogy jön valaki, aki ki tudja ejteni ezt a szót, mert hát mégis nálunk ez olyan nemzeti eledel féle. Jut erről meg eszembe a pénteki fotózásom, ahol kedvesen a vacsoravendégek közé is felvettek, szék volt (mama hívja így a steak-et), na a srác mellettem, miután közölte, hogy ő direktor Londonban, megkérdezte, hogy Bukarest az ugye a Magyarország. Mondtam, hogy Budapest, majd elkezdtem a szembeülővel beszélgetni. Inkább. Majd mégegyszer előjött a Bukaresttel. Aztán mondta, hogy ő nagyon szeretne Magyarországra egyszer elmenni, de eléggé biztonságos ország-e? Szerintem Londonban élő direktorok maradjanak a seggükön és ne menjenek sehova. Atyaég. Úgyhogy borscs meg Bukarest.

Annyira kényeztet az élet, hogy az csuda. Hétfőn egy helyi angol lány hívott el teára, majd onnét hazafelé megálltam a virágfarmon, ahova járok fotózni, de csak ebédre meg egy közös projekt megbeszélésére ugrottam akkor be, majd pedig délután kávé a svédszomszédnál. Estére már minden bajom volt, hogy még szrt se csináltam egész nap, de a kapcsolatozás is fontos, ugyebár.

Megjelent az Olaszországban tavaly fotózott kertről a cikk, amint lesz példányom, mutatom, tiszta izgalom.