azzal a még egyetemi szerelmemmel álmodtam, aki már jó pár éve meghalt. Álltam egy fal előtt, ahol ő szokott állni és várni rám (ilyen nem is volt, csak az álmomban volt az a múlt is), és odaképzeltem, de nem volt ott, sehol nem volt senki, csak álltam, nagyon jó érzés volt. Egyszer csak bicajjal arrafelé jött az apukája, leszállt a bringáról, rám mosolygott és álltunk ott ketten, csöndben. Mindig jó az Ádámmal álmodni, mert valahogy valami végtelen nyugalom van ezekben az álmokban.

Esik a hó. Alig megy át pár autó a falun. Ma én voltam az önkéntes kávéfőző és sütisütő, havi egyszer, a faluházban van ez, svéd fahéjacsigát és meggyessüit csináltam, mamaféle. Rengetegen jöttek, már ha a falunk akár összlakosságát is lehetne rengetegként emlegetni, szóval 18 körül, de csak mert nem volt iskola, senki nem ment be dolgozni, így az ember is eljött, most először.