arról mélyen hallgatok, hogy a hetem másfél álmatlan éjszakával kezdődött. Végül mindegy is, elcsesztem pár képet, s amikor felhívták rá a figyelmemet, pont mielőtt menne a nyomdába az egész cucc, tehát utolsó percben. Még pánikrohamom is volt egy darabig, az ember megfőzte a vacsorát, én meg megkérdeztem tőle, hogy kivel viccel, egy darab gumicukrot sem tudnék megenni (pedig azt általában, bár most az esküvői finishben azt sem (nem a miénk!), na szóval volt az idegbaj, a gyomorgyörcs, a pánik, aztán mondom hát csesszemeg, nem a világ  vége, szoktam régen is mondani, hogy ez csak tetőablak, nem pedig az életmentő vér nem ért ide vagy oda. Persze elég jól odacsaphat ez a reputációmnak. Na mindegy. Végül szépen elnézést kértem és beláttam a hibámat, majd javasoltam kettő darab megoldást is. Majd vártam a válaszukat. Eljött az este, az éjjel, a reggel, ki se mertem nyitni az emailes ládámat, de semmi. Aztán amikor jött egy email tőlük egy tök más témával kapcsolatban, két nap múlva! akkor beszúrtam, hogy hát egyébként a következő cikk képei normális méretben vannak ám, hjaaaa, ne aggódjak ám, az art team ezzen nem stresszel, én se stresszeljek. Fsza. Mondják nekem ezt rá két napra, mire már az összes ősz hajszálam kinőtt? Mintha mise történt volna. Ez még a jobbik verzió, úgyhogy megint tanultam leckét.

Szóval majd jövök, amikor megjelenik az első cikk a country livingben, a júniusi számban lesz, aztán jön ősz és tél és tavasz, ez egy négyrészes sorozat, amit egy csuda lánnyal fotóztam, nem mellesleg ő is magyar, hihi.