jártam, a kertészlány borsót ültetett a zöldséges kertben, mellette másztam fel egy falra még egy utolsó képért, na de amikor azt mondta, hogy ő most megy, mert teaszünet van, hú, majdnem kiszaladt a számon, hogy hjajj ölni tudnék egy teáért. Azóta már megvan, a borsó is, meg az én teám is. Egyébként a gazdagok is dolgoznak ám, mert fél hétkor begurult egy fekete mercédesz, kiszállt a sofőr, megkérdezte, hogy útban van-e, mondtam neki, hogy nem, míg várt, ablakpucolóval megtisztította az ablakokat, majd egyszer csak kijött egy ember a házból, gondolom, hogy a ház ura, mert meggugliztam őket és eléggé annak nézett ki, kedvesen mosolygott és köszönt (nem ám ilyen álmosoly volt, amiben az angolok amúgy elég jók), aztán beült a nagy fekete kocsiba, ami gondolom beszállította Oxfordba vagy Londonba vagy a fene tudja hova. Tea kettő, régen volt fél öt, aztán irány egy másik irány. Olyan ez az április, mintha május lenne, mert az annyira szép és gyomorösszerántósan boldogságos-illatos, de majd még csak most jön, ezután, olyan, mintha két május lenne most, milyen jó.