leginkább azt, hogy alig vártuk, hogy a Henry-t hazahozzuk, két hétig volt kutyatáborban, nagyon szeret ott lenni, picit fogyott, nem hátrányára. Az hazautat majdnem végigbőgtem. Annyit bőgtem az elmúlt két hétben, mint az elmúlt öt évben sem. De eldöntöttem, hogy nem hagyom, hogy a szemétláda anyám tönkretegye az életemet, hogy beárnyékoljon minden jót, ami velem történik. Mikor hétfőn megkértem, hogy ne a mama nyugdíjából alkoholizáljon, akkor jól összekaptunk, hogy ő nem is iszik, odavágta elém a vérképét, hogy nézzem meg, az ő májának nincs semmi baja. Normális? Az ember azt mondja, büszke rám, hogy beszéltem vele, de hát falra hányt borsó. Na mindegy, ő nem iszik. Aztán tegnap, mielőtt jöttünk, én voltam a legjobb barátnője, jajj de jó lett a hajad, jajj neked egy ráncod sincs, jajj te olyan vagy, mint a soproni öreganyád volt, annak voltak ilyen vastag bokái.. vááá. Ezeket a poharakat hol vetted? Az Erzsi néni adta, a mami házából, én vigyázok már rájuk, pakoltam el nagy gonddal őket. Elviharzott, majd elővett egy göncöt, amit valami osztrák dobott ki, ő meg megvette pár fillérért valami piacon, hogy az is kézzel készült ám, vigyem el, mondom nem viszem, nem kell, vagy elviszem a kukáig, ha gondolod, de ezt nem mondtam. Ja, sík részeg volt, be sem állt a szája, komolyan rettentő szánalmas. A Tóth Krisztina egy egész novelláskötethez tudna meríteni ott. Én be is fejezem a témát.

Na itthon a kutya. A kert csupa csupa csupa zöld, atyaég, olyan szép. Gazos is, de hát az is szép. Rengeteg munka van előttem, annyira várom, hogy dolgozzak, hogy elővegyem újra az agyamat.

Ez pedig a falu postaládája a képen. Ide dobok be minden hazamenő lapot.