most már látom az alagút végét, kicsit lemaradásban, totális elúszásban. Na, de ahogy gondolni szoktam, ebből is tanulok. Főleg abból, amikor még egy köszönöm sem jön vissza néha. Aztán olyan is van, hogy az ügyfél lehordott, hogy micsoda képek ezek, hogy ő ebbe rengeteg pénzt fektet, az új arculata, és akkor adok neki ilyen képeket. Mondja egy nappal egy nagyon fontos munkám előtt, az ember meg magyarázza, hogy most ezzel ne foglalkozzak, menjek már aludni. Csak lestem. Nem is értettem, mert amíg a képek készültek, látta, külön kérése, hogy úgy fotózzunk, nem volt velük baja. Aztán csak kibökte, hogy rájött, hogy nem jó az íróasztala (nem passzol az új arculathoz), nem tetszik magának, hogy széle-hossza egy, már bocsánat, így van, és hogy úgy fotózzam, legyek szíves, hogy ő ne látszódjon, de mégis.  Ja, meg még azt is hozzávágta a fejemhez, hogy túl sokat dolgozok és ő egész napra kibérelt engem, akkor az előtte napot miért nem pihenéssel töltöm, miért munkával, mert akkor az ő napjára nagyon fáradt leszek. Bocsánat. Na de végül úgy búcsúztunk el, az utolsó fotózás után, hogy megköszönte háromszor, hogy ilyen türelmes voltam vele és elviseltem minden hülyeségét és még át is ölelt. Én meg láttam benne, hogy nem velem van a baja, leginkább saját magával, de azt oldja is meg maga. Rengeteg mindent köszönhetek az előző munkámnak, brutál sokat tanultam, hogy hogyan kezeljünk nehézkes embereket. Talán őket könnyebb is, mint az állóvizeket. Na jobbra el, fel kell vennem egy rendelést anglia egyik legnagyobb kerttervezőjének, hozzá megyek ugyanis holnap, de ha már megyek, akkor itt helyben van egy igenszuper kertészet, onnét ha el tudnék vinni neki ezt meg azt. Hát el hát.