a főútról a kisútra. Egy sávos. Először azt hittem, hogy rossz útra kanyarodtam, majdnem földútnak láttam, de aztán csak mentem, rádiót lekapcsoltam azonnal, a kocsit megállítottam, kiszálltam, váá, hova jöttem. Kép, kép. Kocsiba be, ötven méter, kép, kép. És így tovább. Itt ott egy ház. Könnyen megtaláltam az övükét. Sehol egy lélek, de ilyen egysávos úton én mondom nem tartom fel a traktorforgalmat, kiszálltam, kinyitottam a kaput, betolattam és kész. Egy kutya jött csak köszönteni, vigyáztam, hogy ne tolassak rá, aztán becsuktam a kaput és elindultam befelé, a ház hátamögé. Éppen reggeliztek, de addig nézzek körbe, aztán kávézunk és utána csinálhatok képet Dan-ről. Nézzek körbe. Anglia egyik legnevesebb kerttervezőjének magánkertjében. Nézzek körbe. Dan Pearson-nál. Nézzek körbe. Körbenéztem. Csodáltam. Imádtam. Imádom. A kertjét, a kerttervező-szemét, meg hát magát a pasit. A pasija is ott volt vagy talán már a férje, nem is fontos, ő is egy annyira jó ember, á, eszement az egész. A kutyával labdáztam. Kerestem gazokat. Nem találtam. Elkészültek a képek, aztán eljöttem. Ajánlott egy csuda kertészetet a közelben, oda beugrottam. És az autópályán azt gondoltam, hogy meg kellene állni bőgni. Kiengedni. Feldolgozni. Most nézem a képeket és fel sem fogom.

Megjött a vihar. Leszámítva, hogy a kutya szegény nem bírja, nagyon szenved, nekem most jól esik, nagyon.