tavaly nyáron, egy hétfői napon, előtte vasárnap még megfőzte az ebédet, elrendezte az állatokat, rendet vágott, ahogy szokta mindig, na másnap bement egy sima orvosi ellenőrzésre, ahol, pont aznapra már éppen megint (mint minden nap) totál készen volt az anyámtól, így aztán azt mondja a dokinak, félig viccesen: "doktorúr, ollan orvosságot írgyon föl nekem, amitűl nem íbredek föl többet"* Na, ebből a doki levágta, hogy a mama öngyilkos akar lenni, ezért tíz napra zárt osztályra tették, ott azonnal. Onnéttól jött a totáli leépülés. Onnét már úgy jött ki, hogy mindig jó kedve volt, állandóan, hát persze, tele egy rakás nyugtatóval, folyamatosan. Most végre elvettek tőle nyugtatókat, mert rájöttek, hogy felesleges volt. Nade, a neurológián, a héten, mondja a doki az anyámnak: a mama agresszív? Anyám: igen, agresszív. Tesóm: egy nagy fszt, a mama soha nem volt agresszív! Anyám: de igen, a mama agresszív, mondja a dokinak, mert a múltkor is mondtam neki, hogy egye meg a joghurtot, amire ő meg azt mondta, hogy ő azt nem eszi meg.
Komolyan mondom, eljön az a nap, amikor én leszek agresszív, pedig fényévekre áll tőlem, de akkor aztán megtudja az anyám, hogy milyen az, amikor valaki agresszív.