kenyerünk. Pedig már nagyon ott voltam, hogy én aztán most már magam sütöm az én kovászos kenyeremet. Aztán jött Kitty. Mint harisnyás pippi. Kertésznadrág, messziről világító vörös haj, hatalmas fogszabályozó, csupa mosoly, csupa energia. Anorexiás volt már nagyon kicsi kora óta, így otthon volt az iskola. Még igazából mindig, gondolom, csak tizennégy éves. A kenyeret elhozza nekünk, a szomszédfaluba, apukája vezet olyankor, de ha otthon a minivárosban (vagy nagyfalu), akkor a bringáján teker mindenfelé, kosarában friss kenyerek. Ma mondtam neki, hogy hogy elmegyek szívesen és elhozom a falu kenyereit, hogy neki ne kelljen. Behívott, körbemutatott, csomót dumált, annyira intelligens, kedves, csoda egy lány. Azt mondja, hogy ha minden igaz, ő soha életében nem fog dolgozni, mert ő annyira imád kenyeret sütni, hogy egyáltalán nem érzi, hogy ez neki munka. Minden vágya egy saját pékség. Nagyon szerencsés, hogy megtalálta, ami ennyire boldoggá teszi. Én meg micsoda szerencsés vagyok, mert a mindennapi kenyerünk jobb nem is lehetne.