olyan baromi sok időm van (nincs) és mivel még mindig nem tudok nemet mondani (de, de tudok), elvállaltam egy nagyföladatot. Úgy kezdődött még tavaly, hogy megkértek, vegyek részt art week-en, mint művész, legyenek nyomtatott, keretezett, csilingelő képeim, meg akkor ott is kell ám lenni a helyszínen, ráadásul május, ami egyébként is sűrű mindig, a karácsonyi vásárra is egy csomó időm (és pénzem) ment el készülni és ha azt mind összeadom, sehogyse érte meg. Úgyhogy mivel tényleg tudok nemet mondani, összeszedtem az ellengondolatokat a fejemben és közöltem, hogy nem. Viszont itt nem ért véget a történet, mert az egyik indoklásom az volt, hogy én sokkkal, de sokkal jobban szeretek fényképezni, mint kiállítani és arra felkészülni és egyebek. Így aztán jött a mi helyi főszervezőnk ötlete (mert amúgy ez ilyen országos micsoda), hogy akkor miért nem csinálok minden résztvevő studiójában képet a munkájukról, ahogy dolgoznak és egy portré. Hát perszeee. Egyől felcsillant a két szép szemem. Aztán megkaptam a listát a 42 művész nevével, címével, tessék, kapcsolatot felvenni, időpontot egyeztetni, váá.

Viszont. Eszméletlen, hogy itt a mi kisvárosban (mi a falu és egy mérföldre a kisváros, ahova járunk dokihoz, postára, kisbótba és cseriti shopba és ott süt a Kitty is, a kenyereslány), szóval, hogy ott abban a kisvárosban van 42 művész, festők, szobrászok, keramikusok, minden. És hogy én őket most megismerem, beengednek a műhelyükbe, megnézhetem hogyan dolgoznak. Olyan hihetetlen barátságos fogadtatást kapok mindehol, hogy bámulat. Teát kérek-e, mindig ez az első kérdés. Ezután mindenki büszkén körbemutat, tátom a számat. Nem mondom, hogy mindenki munkája tetszik és kitenném a falra, de csodálom és becsülöm őket azért, amit csinálnak. Lesz a képekből kiállítás ha a végére érek, mutatok majd belőle.