van már az a hó. Most éppen ülök a teámmal és a bőgés határán állok, ami simán csak kimerültség. Ilyenkor persze van az, hogy akarom én ezt csinálni, hát kell ez nekem? Aztán végiggondolom a pár napot, amikor a világ egyik legcsodásabb fa kertészetében jártam, olyasmit kell elképzelni, hogy odamegy a világhíres kerttervező a svejci ügyféllel, hogy kiválasszák a már meglett fákat (itt tíz húsz sokéves fákról beszélünk ám) a genfi tóra néző villa kertjébe. Például. De ennyire földönjáró céget is ritkán látok, teljesen családi, apuka kezdte harminc éve, a két lánya is már ott dolgozik, ugyanúgy a többi irodistával, teljesen mindennapi, nagyonkedves emberek, állandóan jönnek új ötletekkel, sokat járnak Angliába is tanulni, meg hát második piacuk ez. Brexitig. Március után, hogy mi lesz, hogy hogyan utaznak ötvenéves fák, ha egy hétig a forgalomban ülnek, meg a vámon, ki tudja. Na innét mentünk találkozni Belgium leghíresebb kerttervezőjével, de erről majd külön írok, mert az egy csoda nap volt. Vááá, minden nap hússzor elmondtam magamnak, hogy milyen szerencsés vagyok, de most tényleg, ráadásul egy túristanap is belefért Bruges-ben, aminek csúcspontján a barátnőmék eljöttek és együtt vacsoráztunk, még szerencse, hogy ott laknak a közelben. Májusban meg megyek vissza. De az is lehet, hogy többször is. De ezekről majd mind írok, ide a kis hanyagolt naplómba. Már jobban is érzem magam. A tea vagy csak kicsit írni vagy, hogy mindjárt itthon az ember valami kajafélével. Az ebédlőben meg várt egy nagy csomag a country livingtől, hat képet kell alkotnom nekik a hétvégén, ahhoz küldtem propokat, már ettől is őszültem egy sort, de erről is mesélek majd.