hogy adjanak egy adag kovászt, hogy aztán tiszta idegállapotba kerüljek, hogy én ezt nem tudom etetni, úristen, elrontom, tönkreteszem a többéves családi kovászt? Ráadásul böjt kellős közepén, amikor nem eszek kenyeret, meg semmi egyéb ártó holmit (mert nekem a kenyér is nagy ellenség, sajnos). Viszont, persze, totális izgalom, egyáltalán az, hogy kapok kovászt és nem nekem kell nulláról kezdeni. Most éppen nem is tudok semmire koncentrálni, várom, hogy teljenek az órák és lássam, hogy jönnek a buborékok. Aztán már csak az lesz a tuti, hogy ha mire hazajön az ember, lesz finom ropogós kovászos kenyér neki. Na álmodik a nyomor, de végül is ennyire közel még nem álltam kovászossütéshez, ha az etetést nem csesztem el, akkor lesz is. Majd jelentek.