kilométerrel később, szombat délután végre, elültettem egy fekete és egy fehér ribizlit. Hamar regenerálódok. Húzós három nap, de megint olyan szép helyeken jártam, hogy csak, megint szuperjófej emberek. Egy picit északabbra és egy picit nyugatabbra, Wales-hez közel, de mintha egy másik országban. A forgalom tizede nem volt annak, ami itt felénk* van, mentem normális főúton és sehol egy kocsi, az egysávos kis country lane-ekről meg nem is beszélve, szerencsére ott sem jött senki. Hó is esett, nap is sütött. Két virágfarmon tanítottam. Hogy ezek a nők mennyit dolgoznak, csak attól készen vagyok mindig, ez a soha meg nem állás, mindig valami, hidegben esőben sárban napsütésben. Egyiknek a férje farmer, azt mondja, hogy idén csak 500 bárányuk született. Mért, az kevés? Hát eléggé, a környéken egyik farmon sem volt ezer alatt. Hát jól van. Kétszáz hektáron nyomják. Abból a virágok csak icipici rész.

*kicsit úgy kell elképzelni itt Angliát, hogy van az észak és a dél. Hasonlóan majdnem, mint otthon a kelet és a nyugat. Az erő és a pénz abszolút London és vonzáskörzetére centralizálódik, de a vonzáskörzet itt azért elég nagy, szóval a dél. Na nem is tudom mire akartam kilyukadni. Itt délen nagy a forgalom, több az ember, észak felé kevésbé (kivéve a nagyvárosok, ugyebár), de ott meg több a táj, nagyobb, jóval kisebb a népsűrűség. És főleg ott laknak a brexit szavazók. Na de ebbe nem megyek bele inkább.