megint olyan nehezek, hú de nem megy nekem ez a nap. Régen amiatt, hogy gyomorgöccsel hívtam a mamát, hogy vajon anyám mit balhézott, jobb esetben még nem ért haza szombat estéről, az volt a jó. Vagy hívtam inkább szombat este, mert akkor tudtam, hogy anyám úgyis valami buliban van. Most meg csak üres a vasárnap. Minden este úgy alszom el, hogy a mamára gondolok, reggel is úgy ébredek, ha éjjel megébredek, akkor is. Folyamatosan azon gondolkozom, hogy hogyan lehetnék a közelében, mit lehetne, megvenni a házát (de hogyan, miből, ott miből élni, kérdések) ott aztán elférne a gyümölöcsös is. Jó környék, közel Sopron. A házat kellene elbontani, olyan sok rossz emlék az, de a kert, az csak csupa jó emlék. Na ilyen gondolatokkal telik a vasárnap, miközben kiteregetek a napsütésbe, állok neki a házasságiévfordulós fotózásnak, iszom a harmadik teámat. A jóisten csak pakolja a terheket, mindenféle formában, de azért jó terheket is pakol. Megoldódik ez is, ahogy elmúlt az a nap is, amikor a Rákócziféleszabadságharcot húztam és egy szót sem tudtam róla. Vagyis elég keveset. És az is megoldódott és azóta sem kérdezte senki, pedig most már felnőtten többet tudnék róla mondani. Na irány bele a vasárnapba.