ablakok, ma először. Az ember egynél több rétegben ment el reggel, ma először. Oxfordban már a hulló faleveleken bringáznak a bringások, én meg megyek el kocsival, kicsit rossz érzés is, de tizenöt kiló munkatáskát cipelni még mindig így a legkönnyebb. Közben meg volt esküvő, otthon, amire fáj a szívem, hogy nem tudtunk menni, nagyon bénán, még év elején, mondtam, hogy persze, hogy tudok tanítani azon a napon, aztán mikor már kértem volna át a dátumot, már nem engedték. De tegnap letudtam az utolsót, tipikus, hogy már menni is minden bajom volt, aztán mégis annyira jó csoport volt, hogy csak. Megnősült a mama unokaöccse is, megint, ötvenvalahányévesen, olyan szuper cigánylányt vett el, hogy csak, Hollandiában élnek, oda is meg lettünk ám hívva. Ezekkel az esküvőkkel  nekem nem sok szerencsém van. Az ember már megint előállt, hogy na hogy szeretném, mondtam, hogy oké úgy, hogy bemegyünk, aláírjuk, kiket szeretnék tanúnak, aztán ebéd, aztán jónapot, haladjunk. De most már megint inkább ideges vagyok tőle, mint nem. Persze, valljuk be, de ennyi idősen tényleg be kell, meg felelőtlenség is lenne nem bevallani, anyagi szempontból, főleg itt Angliában, hát nem mindegy. Mert az élettársnak nincs semmi, de semmi joga.

Egyébként meg szép az élet, itt az ősz, hűvös, dolgozós, már lehet pulcsit venni, meg rendelném a tüzifát, de előbb a kéményseprőt kellene. A Henry szeginyem nem hall olyan jól már, így remélem, hogy nem vonul el, amikor egy kicsit pattog a fa begyújtásnál.