minden reggeli séta nyakig sárosan ér véget, ma bőrig vízesen. A kert egy mocsár lassan. Ma is csak szakadt. Egy képre kért fel egy kerttervező, hát hívom barátnak, mert jókat beszélgetünk, nem csak munkáró is, szóval esett, szakadt. Ő Londonban él, így kijött egy hozzánk közeli ügyfele kertjébe, én odamentem, pici magánút vitt az utcába, egy icipici híd ment át a Temzén, éppen csak ráfért az autó, le ne szakadjon a súlyom alatt, az eső megcsak szakadt. Sebaj, a fotózást nem töröljük ám, odamegyünk, mert igaz, hogy a tulaj soha nincs ott, de a házvezetőnő ott lakik, majd ő beenged és csinál teát, úgyhogy teáztunk, beszélgettünk, aztán egy időre időre elállt az eső, fotó, aztán újra eső. Pont jó volt. Pont jó nap. Aztán hétvégén Yorkshire. Majd a jövő héten újra Yorkshire. Hát nem erre vágytam? De ezzel idénre lemennek az utazások. Az első csak barátnős, a második munka. Az emberrel? Nem, vele én nem járok sehova. Mert ő roppant nehezen indul el bárhova. Hát maradjon itthon, ne lássa a világot, morcoskodjon a választások miatt.