A nagyházban ma van a rendhagyó karácsonyi ünneplés, ami evészet, ivászat, beszélgetés a falubéliekkel, kb mindenkit meghívnak. Nagyon szeretek odamenni, mert lehet beszélgetni mindenkivel, de van arra is lehetőség, hogy elvonuljak egy nyugis sarokba. És hát a kaja sem elhanyagolandó, séfAndrew a legjobb. De ma ki kellett hagynom, mert nem vagyok jól. Viszont a 93 éves szomszéd néninek már szerdán megígértem, hogy átviszem majd autóval, pont majdnem szemben velünk a nagyház, de neki az túl sok séta már. Ez is rendhagyó, már évek óta én szoktam átvinni. Meg haza. Mivel lerobbantam, megkértem a lányt, aki a nagyházban dolgozik, hogy átugrana-e a néniért, de nem, bocsánat, ő nem ér rá. Hát ezt is megértem. Az ember délelőtt elintézte a heti bevásárlást, majd ment ki a kutyával, tehát pont délben nem lett volna itthon, amikorra is én ígértem a néninek, hogy átviszem. És tudom, hogy ha ez délben kezdődik, akkor ő már 11kor készen van indulásra és csak az órát figyeli. Nem akartam feszkót kelteni benne, úgyhogy úgy döntöttem, hogy tulajdonképpen nem vagyok ágyhogy kötve, átviszem. Indulok át, hogy összeszedem, látom ám, hogy itt van a lánya (meg annak a férje), kérdezem tőlük, hogy átvinnék-e a nénit a szembe nagyházba autóval, mert én bár megígértem nekik, nem vagyok túl jól. Mire a lánya: nem. Na erre a válaszra nem számítottam ám. Míg a néni felvette a kabátját, amit én segítettem rá, ez a kettő csak ült nyugisan a kanapén. Hát így is lehet ám csinálni. Átvittem a nénit, majd az előbb érte is mentem, közte meg aludtam egy jót. A séfAndrew viszont, legnagyobb boldogságomra, küldött nekem fánkot és mince pie-t. Mindjárt meg is gyógyulok.