barátnővel, baráttal, s persze családtaggal, a messengeren tartjuk a kapcsolatot. Naponta több szálon futnak az események. Miközben próbálom a napi dolgaimat elintézni a holnapi viharos utazás előtt, bepakolni, feladni egy csomagot, ír E. hogy a kórházba kell mennie. Fél. Akkor már az én gyomrom is görcsben. A férje elsőszülött fiától búcsúznak, áttétes rák, iszonyatosan fiatal és három pici gyereke van. Egy másik szálon az unokatesók küldenek el nekem valami lakással kapcsolatos dokumentumot. Majd újra E. hogy odaért a kórházba és el kell dönteni, hogy kapjon-e egy palliatív szedáló injekciót (nem Magyarországon élnek), annyira menthetetlen. Majd jön a dátum, unokatesóm esküvőjéről, éljen, szép április. Nagyon jó barátnőm is akkor lesz pont hetven, de a hatodik unokájának is akkor lesz a keresztelője. Közben kivasalom a ruháimat, kisbőröndbe be, ír az ember, hogy úton van hazafelé munkából. Mikor ezt írom, E. barátnőm megírja, hogy elbúcsúztak a fiútól. Csillió szálon mennek életek, mindenki a maga terhével, fájdalmával, boldogságával.