Oxfordba, az egyik college kertjét egy éven át dokumentálni. A lenti kép frissen onnét. Roppant közel van, ha nincs forgalom, húsz perc. Ha van, lehet az másfél óra is. Ilyen időket élünk. El is indultam hétkor, mint a kisangyal. Előtte mértem lázat, mert nem éreztem toppon magam, harminchétöt. Mindegy, elindultam, semmi forgalom nem volt, nem találkoztam senkivel, nem érintkeztem senkivel, jól megáztam, de előtte és utána is szépen sütött a nap, így az egyik magnóliát sikerült elkapni, a nárciszokat is, a gyümölcsösben, eső utáni napfényben, hú, álom. Utána vettem egy dán reggelit magamnak, nem a fahéjas típust, amiből régi időkben kettővel is mérgeztem volna a szervezetemet, szóval nem azt, hanem egészséges verziót. Átadták becsomagolva, kártyával fizettem, nem készpénzelünk, nem szabad már azt sem, kifizettem a parkolást, ott sem volt senki, kocsiba be, kocsiból ki, el sem hagytam a házat azóta. Lázam nincs.

A mi magnóliánk nincs még ezen a szinten, ez egy másik féle, de mindjárt tele lesz virággal. Aztán lehullik hamar a virág, jönnek a levelek és egy évig nézzük a leveles fát. Hát mondjam, hogy a magnólia nem a kedvencem, de egyébként fel tud dobni a látványa.