nap. Bezártak minket is. Persze nem járnak fegyveres rendőrök itt a vidéken, hogy rendre intsenek minket. Múlt kedd óta nem voltam sehol, tegnap aztán elmentem találkozni a barátnőmmel, a kutyák szaladgáltak egy jót, hatalmas terület, volt helyünk távol állni egymástól. Aztán este bejelentették, hogy itt aztán több barátnős találkozás sincs ám. Pont szerencsénk volt. Reggel gondoltam egyet, hogy elmegyek kenyérlisztet venni a helyi farm shop-ba, ahova alig jár valaki. Persze, hogy sorba kellett állnom, persze, hogy nem volt liszt. Az előbb egy falubéli bement vásárolni, üzenjen neki, aki valamit akar, mindenkinek mindent szerzett, de liszt nincs. Este jó későn, mielőbb bezárnak a boltok, elmegyek Oxfordba, hátha lesz ott valami szerencsém. Jóvan. Éhen meg nem halunk. Nehéz napnak indult ez is, nem lett sokkal könnyebb, de kimentem gazolni, átültetni egy virágot, amint pont a fent említett barátnőm adott, vagyis a magját, ősszel elszórtam, szép gyökeres példányok, még erősödnek, aztán megy a végleges helyére. A kutya mindenhova követ, pedig az ember is itthon, mégis minden léptemet követi, ki a kertbe, el nem mozdul mellőlem. Egy Gárdonyi hangoskönyvet hallgattam. Aztán ültem a padon, lehet, hogy el is sírtam magam, akrvaéletbe, akkor is kibírjuk, pedig a neheze még most jön. Süt a nap, csodaszép koratavaszi nap van, szerencse, hogy van a kert. Azt gondoltam, hogy ezt az egészet olyan szépen lehúznám a mamánál, a régi időkben, amikor még jól volt, amikor egész álló nap a kertben volt, ott lennék vele, senkit be se engednénk, néha átkiabálnánk a szomszédba vagy ki az utcára és ők onnét be, de ennyi. Sehol senki, csak ő és én.