próbálom kezdeni a napokat. Testnek, léleknek. Tegnap kimentem a postára, senkivel nem találkoztam, semmit nem fogtam meg, ajtó nyitva, hogy még azt se kelljen nyitogatni, a postásnő (kockára fagyva) az üveg mögött, tollat is vittem, mert aláírnom is kellett. De utána órákig úgy éreztem, hogy megfulladok. Fura dolog ez az agy. Persze, hogy el kell hagynom házat, de mindig húzomhalasztom, és próbáljuk úgy intézni, hogy maxmax egyszer én, maxmax egyszer (vagy egyszer sem) az ember egy héten. Mindkét szomszédunk idős, mindegyiknek a gyerekei távol. Vasárnap este azt hittük, hogy betörő jött. Ilyenkor, basszus. Hát nem, a szomszéd néni matatott kint, pénzt tett a postaládába, meg egy kis levelet, hogy milyen újságot meg paracetamolt ha tudnék neki hozni, ha már úgyis megyek a postára, mert azt megüzentem jóelőre whatsappon. A másik szomszéd, na ő a macerásabb, meg is kértem az embert, hogy vele ő kommunikáljon. De azért belecsempészek ám az átküldendő cuccai közé a kedvenc sajtosropogtatósából, mert tudom, hogy szereti, el is érzékenyült, azt mondja az ember, hogy emlékeztem erre. A kovászos kenyeret még nem tolom egyiknek sem, a második sütés már elég jó lett, de még van hova fejlődni. Ebben is.