lelkiismeretfurdalással küzdöttem, meg még egy kicsit, hogy csak. Mára kaptam egy munkát. Kertfotó. Nincs ott egy lélek, kaptam kapukódot, mehetek. Ráadásul húsz percre tőlünk. Hátsó kis (gyönyörűűű dimbes dombos) utakon mehettem, sütött a nap, mintha a világ legszebb napja volna. Nem fogtam meg semmit. Néha huzigálom a kertibútort, ha van, de most ahhoz se nyúltam hozzá, semmihez. De akkor is, jajj, eljöttem otthonról, pedig maradj otthon. Csak akkor mehetsz el, ha otthonról nem tudod a munkádat elvégezni, de ez most annak számít-e? Na mindegy. Tényleg senkivel nem találkoztam. Viszont micsoda forgalom volt így is. Eleve egy nagyon népszerű környék és rengeteg túraútvonal van, hát jöttek is ám már az emberek. Pedig a szuperidő majd a hétvégére jön, félnek is, hogy majd megint mindenki nekiesik a nemzeti parkoknak. Hát én el nem hagyom a házat, az száz. Először is, ez a mai rosszérzés, hogy elmentem. (sárga a repce! ezt hogyan tudhattam volna meg amúgy?) A másik, hogy a könyvhöz kell fotóznom virágokat és azt olyan csodásan tudom itthon csinálni, hogy csak. Na jóvan, lenyugszom. Főzök egy teát.