emberek, akikről egyáltalán nem tudjuk elképzelni, hogy ők valaha meghalnak. A kérdés fel sem merül. Aztán jön a hír. De hát az nem lehet! Ő??! De hát ő nem!! Pont Ő???!

Eljött Ildikó. S hogy majd ő egyik nap találkozna egy kedves ismerősével Oxfordban, de menjek én is vele. Dehogy megyek Ildikó, beszélgessetek csak együtt, én elviszlek, érted is megyek. De, de gyere kérlek, meglátod, olyan különleges ember! És onnéttól kezdve tartottuk is a kapcsolatot, eljöttek egyik karácsonykor, elmentem előadásaira, hozzájuk egy-egy kávéra, teára. És igen, egy nagyon-nagyon különleges ember.

Decemberi születésnapomon jövök haza este, tavaly, egy csokor rózsa a küszöbön. Egyből a szomszédra gondoltam, ő is még az úriember, pont az, akikből már egyre kevesebb van. Aztán később jött az üzenet Laci bácsitól, hogy mit szóltam a rózsához? Eljött Oxfordból, csak ezért.

A hetekben gyakran írtam neki, jól vannak-e, tudok-e segíteni, mert hetven felettiként ők  12 hétig nem mehetnek sehova. Jól vannak, a bevásárlás is megoldva. Csütörtökön azt írta, hogy ez a helyzet rosszabb, mint a börtön, mérges volt, erre az egész helyzetre. Ő, akinek millió a barátja, aki jött-ment mindig, előadott, járta a világot, most bezárva. Nagyon nehezen viselte.

Én azt viselem a legnehezebben, hogy ez a rohadék vírus. Hogy vihetette volna el bármi, infarktus, bármi, csak ne ez az alattomos vírus.

Vannak emberek, akikről nem tudjuk elképzelni, hogy ők valaha meghalhatnak. De ezek azok az emberek, akik tényleg örökké élnek, mindenkinek a szívében, akinek az életét megváltoztatták barátságukkal, szeretetükkel.