Az épülő M85 és a mama háza karikában. Egy csendes kis zsákfalu. Volt. Egy szántóföldnyi terület választja el az utat a faluvégétől. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ezt a mama már annyira nem fogja fel. De azon vágyaim, hogy egyszer megszerezzem a mama házát, s ott létrehozzak valamit, ezzel végleg elmúltak. Értem én, hogy miért kell ez, értem azt is, hogy itt a (gyönyörűű) erdőkön át volt a legegyszerűbb elvinni az utat, a másik oldalról a Fertő-Hansági Nemzeti Park, értem én. Itt mi légvonalban 6km-re lakunk az M40-es autópályától. A faluban ha sétálok, van egy domb, ahol kitűnően hallom az autók zümmögését. Kár. De hát a pénz, a hajtás, a munkába sietés, az érjünk oda előbb, ez hajtja a világot. Ha most nem is, de nemsokára megint, sőt, attól tartok, hogy még nagyobb sebességgel. Na majd mi is hamarabb hazaérünk, bár még nem lesz készen, mire jövünk, de már nem repülünk, s úgy örülök neki, mert a hideg ráz ki minden reptéri élménytől és az embertömegtől. Totális antiszoc lettem. És még csak híre hamva sincs itt az enyhítésnek. Se ki, se be, továbbra is.