itthon. Boldog, jóevő, vidámság, ahogy mindig is. Elég jól leadja a jeleket, amikor ki kellene mennie, amit ugye nem tud, de elvégezni se tudja, úgyhogy a pisifelelős én lettem, konkrétan ki kell belőle préselni, a másik megy magától, csak arra is figyelni kell, ha jön a jel, szaladni vele ki. Napi háromszor masszázs. Párszor végigmegyünk a füvön, a szokásos hámja elől, hátul meg egy nagy puha sálammal tartjuk, hogy a lába legalább egy icipicit a föld fölött legyen. Szuperjól alszik. Éjjel általában egyszer kell kivinni. Nagyon ébren alszunk vagy sehogy. Szomorú nagyon így látni, de ő totál nem hagyja el magát, állandóan felül, ami maga nem egyszerű most neki, ha kivisszük, akkor ezerrel akar menni, derekam tropa. Volt mindig is, hihi. De lassan beáll a rutin. Most pl. én dolgozok délelőtt fent, ő lent van az emberrel. Ebéd után felhozom majd ide, nagyon szeret a dolgozósszobámban lenni alapból. Jó itt a csí. Vagy valami.

Engem meg elkapott a jajj. Most mi lesz. Most, hogy már lehet menni valamennyire, s egy emberrel találkozni egy másik háztartásból, jött is a levél, hogy Éva akkor jössz a kertemet lefotózni? London, totálisan belváros. Ne tömegközlekedjünk. De menjek kocsival be? Akarom én ezt? Már egy éve megígértem ennek a tervezőnek és rendes fizetős munka, ami manapság ritka, mint a fehér holló. De azt hiszem ettől lettem hirtelen depressziós fél nap leforgása alatt, a gondolat, hogy be kell mennem Londonba.

Egyébként meg az a legújabb, hogy egy csomó válás lesz, tehát a házak elkelnek majd, de a másik, hogy a városokból megindulnak az emberek vidékre, mondván ott is tudok én otthonról dolgozni, irány. Miközben továbbra is London a világ közepe, de nekem a hátam közepére se.