jövök el egy social distancing ebédre, kérdi Chris. Bármikor, mindig boldogan. Tea a ház előtti kis porch-on, hát nem is tudom hogy nevezzem, ott üldögeltünk, a virágok szintjén, sütit is sütött. Nem is szóltunk sokszor, csak néztünk ki a fejünkből, bele a kertbe, bele a csöndbe. Csináltam pár képet, amíg ő az ebédet összerakta, megterített, ebédeltünk nyugiban, hallgattuk az esőt, elállt, aztán elmentünk járni az erdőbe, a hátsó kapun át ki az erdőbe, hatalmas tölgyfák alatt, mezőkön át, magas fű, esett újra, hazafelé bodzát szedtünk neki. Mire visszaértünk a házhoz újra esett, tea (ez már early grey, ebéd után már csak az), süti, az már amit én vittem, még beszélgettünk egyet mielőtt elindultam. Csak nehogy túlságosan hozzászokjunk ehhez a jóhoz, azt mondtuk. A jóhoz, ami nekünk a jó, mert nekünk ez a jó, ez a biztonságos, távol a világtól. Ő Londonban él, de kiment vidékre a vírus idejére, amúgy is kétlaki, de most nagyon megszokta a cottage életet, a távollétet a világtól, maradna is ott, egyébként is Londonhoz egy boldog, de már nem lézető kapcsolat fájdalmas emlékei kötik csak. Nagyon hiányoznak az otthoni barátaim, de jó érzés, hogy már itt is vannak. Igazán igaziak.