jöttem ide, hogy írok valamit. Miről is, aztán már nem is tudom, szaladnak a napok. Megjártam pár kertet, egyik leendő munkaterep bejárása volt csak, így elvittem J. barátnőmet, utána piknikeltünk egy kis falu templomkertjében, kilátással a falura, roskadozó almafák mindenfelé. Nagyon kellett már egy ilyen nap. Aztán egy ügyfelem nem akar fizetni, már több, mint egy hónapja, nem kevés pénzről van szó, sajnos, de most ott tartok, hogy ignorálom őket teljesen, náluk a labda, ha nem jön semmi a hónap végéig, akkor megkérem őket, hogy az összes képet, amit én csináltam nekik akkor, azonnal szedjék le az instagramról és felejtsük el egymást (olyan emberek ezek, már akkor gyanakodtam, mikor mentem, hogy mennyire szidták az ország kertfotósát, aki már csillió éve a szakmában, de hát micsoda szr képeket adott nekünk, mondták) Viszont, mindig mondom, a mérleg nyelve, egyik kezével elvesz valamit az élet, utána duplán visszaadja jóban. Egy kerttervező, aki nekem az A, az Ő, emberileg főleg, nincs benne semmi feltűnési viszketegség mint a korábban említettekben, csendesen dolgozik és csodákat művel, tisztelik és szeretik az emberek. Már fotóztam őt is, jártam a kertjében is (ettől is mindig hátast dob mindenki, hogy engem beengedett? hát oda nem mehet senki. Én az egészet nagyon természtesen éltem meg, miközben gyomrom görcsben volt azért) Szóval na Ő, ír pár hete, hogy az egyik új kertjét lefotóznám-e neki. Ő, aki az atyaúristen fotóst is megkérhetné, de nem, Ő engem kért meg. Még most sem fogtam ám fel, miután már a képeket is odaadtam nekik.
De erről majd még mesélek, magáról a fotózásról, mert ott is történtek csodadolgok. Most már csak arra koncentrálunk. Másra nincs idő.