régen voltak kiakadva a hormonjaim ennyire, mint most, a héten. A mélyek mélységében. Olyan az, hogy akkor az égvilágon semmi nem érdekel, semmi jövőt nem látok, a halálon kívül. Régen szinte havi rendszerességgel jöttek ezek a napok (legtöbbször csak egy nap), de most már nagyon régen nem volt. Erre becsap. Legalább azt tudom, hogy majd elmúlik, de addig is, adjon erőt az ég. Jógáztam rá, az mindig segített. Az égvilágon semmiben nem leltem örömömet, se munka, se kert, semmi. Ilyen ez. Aztán amikor elmúlik, akkor (majdnem) minden jó újra. Két kép van előttem, az egyik, menekülteket segíteni, bármilyen formában. Nyelvtanítás, családlátogatás csak úgy, bármi, csak segíteni valahogy. A másik meg elvonulni teljesen a világtól. Viszont ezzel kapcsolatban elég jó terveim vannak, még fényezgetem őket. Jobb napjaimon. Mint a mai. Hálisten.